1. FEJEZET
CSODÁK A VILÁGEGYETEM TEREMTÉSÉBEN

Az, akié az egek és a föld országlása és [aki] nem nemzett fiúgyermeket és nem volt társa az országlásban és megteremtett minden dolgot és akarata szerint határozott róluk. (Korán, 25:2)

Az õsrobbanás következtében keletkezett hihetetlen rend

Az egész tudományos világ elismeri, hogy a Világegyetem, amelyben élünk, körülbelül 15 milliárd éve keletkezett egy nagy robbanással, melyet a köznyelvben "Big Bang"-nek (Õsrobbanásnak) neveznek, majd addig tágult, amíg elnyerte mai állapotát és dimenzióit. Az ûr, a galaxisok, a bolygók és a Nap, valamint a Föld – röviden minden, amibõl a világegyetem áll, ennek következtében alakult ki.

Ebben áll a nagy titok. Mivel az Õsrobbanás egy valódi robbanás volt, jogosan várható, hogy véletlenszerûen szóródjon szét az ûrben, atomokként vagy atomnál is kisebb részecskék formájában. De ez nem így van. Éppen ellenkezõleg, ehelyett a Világegyetem felépítésében hihetetlen rendet tapasztalunk. A véletlenszerûen szétszóródott atomok bizonyos helyeken koncentrálódtak és csillagokká, csillagrendszerekké és galaxisokká szervezõdtek, s ez igazán különleges helyzet. Az egyik tudós analógiájával élve, ez a szervezõdés ahhoz hasonlítható, mintha az után, hogy egy kézigránátot dobtunk a búzaföldre, a robbanás azt eredményezi, hogy a búza le lesz aratva, kévébe lesz kötve és rendbe lesz vágva a búzaföldön. Egy Fred Hoyle nevû professzor, aki évekig cáfolta az Õsrobbanás elméletét, a következõ módon fejezte ki csodálatát:

"Az Õsrobbanás elmélete úgy tartja, hogy a világegyetem egyetlen robbanással kezdõdött. Azonban egy robbanáskor a dolgok egyre messzebb kerülnek egymástól, viszont az õsrobbanás csodálatos módon ennek ellenkezõjét eredményezte, az anyag összetömörült és galaxisok formáját vette fel."5

Egy robbanás mindig szétszórja és rendezetlenné teszi az anyagot.

Nyilvánvalóan egy ilyen robbanást, amely az Univerzum teljes anyagkészletét magában foglalja, amelybõl ez a szemmel látható rend keletkezett, csakis csodával lehet magyarázni. Alan Sandage asztrofizikus a következõ módon magyarázza ezt a jelenséget:

"Úgy gondolom, hogy elég valószínûtlen az, hogy ilyen rend létre tud jönni a káoszból. Kell lennie valamilyen szervezõ elvnek. Habár Isten szá omra misztérium, ennek ellenére ki kell mondjam, hogy egyedül Isten lehet az, aki a létezés csodájára magyarázatként szolgál."6

Ahogyan azt a tudósok hangoztatják, fantasztikus csoda az, hogy az atomok éppen a legmegfelelõbb módon kapcsolódnak össze úgy, hogy az Univerzumban egy végtelenül koordinált rendet alkossanak, melybe beletartozik számtalan milliárd bolygó, csillagok ezermilliói galaxisok ezermillióiban, a legkisebb mûködési zavar nélkül. Ezt a csodát a Mindenható Isten végtelen hatalmával mutatja meg nekünk:

"Az, akié az egek és a föld országlása és [aki] nem nemzett fiúgyermeket és nem volt társa az országlásban és megteremtett minden dolgot, és akarat szerint határozott róluk." (Korán, 25:2)

A világegyetem tágulási sebességének csodája

A Világegyetem, amely­ben élünk, kb. 15 milliárd évvel ezelõtt jött létre, egy egyedülálló pontból történõ robbanás eredmé­nyeképpen. Az Univerzum összes anyagát magában foglaló óriási robbanás eredménye az a jelenlegi, rendkívül rendezett Világ­egyetem, amely a jelenle­gi formáját öltötte magá­ra.

A z Univerzum tágulásának ténye az, ami elvezetett az Univerzum mai állapotának kialakulásához. Ha ez a tágulás csak egy kicsit is lassabb lett volna, akkor az egész Univerzum folyamatai újra az összehúzódás felé irányulnának, ami egy idõ után olyan összeomlást eredményezne, amelynek folyományaként, az összes létezõ anyag egy pontban sûrûsödne össze anélkül, hogy kialakulhattak volna a naprendszerek, ha egyáltalán lett volna lehetõségük arra, hogy maguktól kialakuljanak. Ha a tágulás mértéke csak egy kicsit is gyorsabb lett volna, akkor az anyag visszafordíthatatlanul szétszóródott volna a hatalmas térben, és lehetetlen lett volna az, hogy csillagok és galaxisok formálódhassanak, amennyiben lett volna lehetõségük arra, hogy maguktól formálódjanak.

Bármely helyzet következett is volna be a kettõ közül, ez azt jelentette volna, hogy az élõlények - beleértve minket is, embereket, soha nem létezhettek volna.

Azonban ezek közül egyik sem következett be. Annak köszönhetõen, hogy a tágulás pontosan ilyen mértékû, mint amilyen, lett az Univerzum olyan, mint amilyet magunk körül látunk. De vajon mennyire érzékeny ez az egyensúly?

Paul Davies, az ausztráliai Adelaide Egyetem matematika és fizika professzora egy sor számítást végzett, hogy megválaszolja ezt a kérdést. Az eredmény, amit kapott, igen megrázó volt. Davies számításai szerint, ha az õsrobbanást követõ tágulási arányszám egy az egymilliárdszor milliárdhoz, (azaz 1/1018-nal) eltérne, akkor a Világegyetem nem tudott volna megformálódni. Másképp kifejezve ez az érték "0,000 000 000 000 000 001". Ettõl az értéktõl való bármely eltérés azt eredményezte volna, hogy a Világegyetem egyáltalán nem jött volna létre. Davies ezt az eredményt a következõképpen magyarázza:

"Pontos számítások szerint a tágulási arányszám éppen hogy csak meghaladja az Univerzum egyes elemei közötti gravitációs (tömegvonzáson alapuló) erõ határértékét, s ezért a tágulás örökké fog tartani. Amennyiben ez a tágulási határérték egy kicsit is kisebb lenne, akkor a Világegyetem összeomlana. Ha viszont nagyobb, akkor az anyag már réges-régen teljesen szétszóródott volna. Felmerül a kérdés: Hogy lehet az, hogy a tágulási arányszám ilyen precízen lett beállítva, hogy azon két érték közé esik, amelyen túl kétfajta katasztrofális esemény következhet be. Amennyiben valamikor is a tágulási arányszám a jelenlegi értékétõl 10-18 nagysággal eltérne, ez elég lenne ahhoz, hogy ez a pontosan beállított egyensúly felboruljon. Az Univerzum tágulása ily módon hihetetlen pontossággal a gravitációs erõ nagyságához van igazítva. Az Õsrobbanást nem szokványos robbanásként kell értelmeznünk, hanem egy tökéletesen szabályozott nagyságú robbanásként."7

A Science címû folyóiratban a Világegyetem kezdetekor tapasztalható kivételesen kiszámított nagyságú tágulásról jelent meg egy cikk:

A Világegyetem tágulási sebessége eléggé kritikus szám. Ha csak egymilliárd milliárdodnyira is ki­sebb lenne ez a sebesség, az a Világegyetem, amelyben most élünk, sohasem alakulhatott volna ki. Egy ilyen tágulási sebesség létrejötte megfelel annak a valószínûségnek, mintha egy ceruzát a hegyére állítanánk, és az ebben az álló egyensúlyi állapotban tudna maradni egymilliárd év múlva is. Igenám, de a Világegyetem továbbra is tágul, s így ez az egyensúly méginkább sérülékeny.

"Ha a Világegyetem sûrûsége egy kicsit nagyobb lenne, Einstein relativitáselméletének megfelelõen az Univerzum nem tudna tágulni. Az atomi részecskék közötti vonzóerõ miatti összetömörülésnek köszönhetõen végül is az anyag egy helyben koncentrálódna. Ha a kezdeti sûrûség egy kicsit is kisebb lenne, a Világegyetem sokkal gyorsabban tágulna, de ebben az esetben az atomi részecskék nem vonzanák egymást és sohasem alakulhattak volna ki a csillagok és a galaxisok. Mindebbõl következik, hogy emberi élet sohasem jöhetett volna létre. A számítások szerint az Univerzum kezdeti valódi sûrûsége, és azon kritikus sûrûség közötti különbség, amelynek bekövetkezte elég valószínûtlen, nem több, mint az egy százalék egy kvadrillionodik része. Ennek a bekövetkezte ahhoz hasonlítható, mint annak valószínûsége, hogy egy ceruzát úgy tudunk a hegyére állítani, hogy az egy milliárd év után is állva maradjon. S mivel az Univerzum tágul, ennek az egyensúlynak a bekövetkezte még inkább különleges."8

Függetlenül attól, hogy Stephen Hawking a Világegyetem eredetét a véletlennel próbálta magyarázni, könyvében, „Az idõ rövid történeté”-ben el kellett ismernie az Univerzum tágulási arányszámának rendkívüli értékét:

Létezik egy sarkalatos pontként felfogható egyensúly a Világegye­tem sûrûsége, és a Világegyetem tágulási sebessége között.

"Ha az Õsrobbanás után egy másodperccel az Univerzum tágulása százezer milliószor a millióban az egynél lassúbb lett volna, összeomlott volna, még mielõtt a mai méretét elérte volna."9

Alan Guth, a táguló Világegyetem modelljének kidolgozója volt az, aki megalkotta az Õsrobbanás mértékének elvét, s aki nemrégiben végzett ezzel kapcsolatos számításokat, s többek között olyan eredményekre jutott, ami alátámasztja a Világegyetem tágulásának meghökkentõen pontosan beállított mivoltát. Azt állítja, hogy a hibalehetõség 1 a 1055-bõl.10

Mit jelent tehát ez a figyelemreméltó egyensúly? Nyilvánvaló, hogy ez a pontosan beállított érték nem lehet a véletlen mûve, hanem csakis egy intelligens tervezés eredménye. Annak ellenére, hogy Paul Davies materialista volt, kénytelen volt elismerni a következõkben foglaltakat:

"Nehéz ellenállni annak a gondolatnak, hogy az Univerzum jelenlegi struktúrája, mely nyilvánvalóan annyira érzékeny a számszerû változtatásokra, egy jól átgondolt terv eredménye. A számbeli értékek ilyen, csodálatos egybeesése, mellyel a természet kijelölte azokat az állandókat, amelyek a természet alapját képezik, csakis arra utalhat, hogy feltételezhetõ, hogy egy ilyen egybeesés nem lehet más, mint a kozmikus tervezés része."11

Amint ezt láthatjuk, Paul Daves materialista tudós, akár tetszett neki akár nem, tudományos úton arra az eredményre jutott, hogy az Univerzum nem más, mint egy intelligens tervezés eredménye. Vagyis más szavakkal: Az Univerzum a Teremtés eredménye.

A kozmikus objektumok közötti távolságok

Tudvalévõ, hogy a Föld a kilenc bolygóból álló naprendszer része, és harmadik bolygóként kering egy közepes méretû csillag, a Nap körül. Elõször is, nézzük meg ennek a rendszernek az arányait. A Nap átmérõje a Föld átmérõjének 103-szorosa. Képzeljük el, hogy a Föld átmérõje olyan, mint egy üveggolyóé. (A valóságban a Föld átmérõje 12 200 kilométer, vagyis 7 500 mérföld.) Ekkor a Nap olyan gömb lesz, amely kétszer akkora, mint egy futball labda. Ha ezekkel az arányokkal dolgozunk tovább, akkor a kettõ közötti távolság meghatározására a 280 méteres távolság lesz alkalmas. (Ez 920 láb.) Ebben az esetben a külsõ bolygók több kilométerre lesznek attól a gömbtõl, amely a Napot jelképezi.

Azonban a Naprendszer hatalmas méretei is eltörpülnek akkor, ha a Tejútrendszerre gondolunk. Úgy becsüljük, hogy 250 milliárd csillagból (vagy napból) áll, melyek közül a legközelebbinek Alfa Centauri a neve. Ha a Föld és a Nap távolságát az elõbbi példának megfelelõen 280 méternek vesszük, akkor az Alfa Centauri 78 000 kilométerre (48 500 mérföldre) lesz tõlünk.

Kicsinyítsük le modellünket úgy, hogy a Föld csupán porszem nagyságú legyen, mely a szabad szemmel láthatóság határát súrolja. A Nap ekkor egy dió nagyságú gömb lesz, mely a Földtõl három méter távolságban helyezkedik el. Ebben az új modellben az Alfa Centauri 640 kilométerre (400 mérföldre) lesz tõlünk. A 250 milliárd csillagból álló Tejútrendszer csillagai között hatalmas távolságok vannak. A mi Naprendszerünk csak egy parányi rész a spirálkarokkal ellátott galaxisunkban.

A Tejútrendszer az Univerzum egészen parányi része, ha csak arra gondolunk, hogy megközelítõleg 300 milliárd galaxis van még rajta kívül, és a köztük lévõ távolság több milliószor akkora, mint a mi Napunk és az Alfa Centauri közötti távolság.

Az égitestek szétszórtságának mértéke és a köztük lévõ távolság nagysága a földi élet megjelenésének feltétele. A csillagok közötti távolság úgy van meghatározva a kozmikus erõk által, hogy az élet lehetséges legyen a Földön. Ezek a távolságok hatással vannak a bolygók pályájára, sõt olykor magának az égitestnek a létezésére is. Amennyiben csak egy kicsit is közelebb lennének egymáshoz, a csillagok közötti gravitációs vonzás instabillá tenné a bolygók pályáját, mely hõmérséklet ingadozásokat, szélsõséges értékeinek kialakulását vonná maga után. Viszont, ha valamivel távolabb lennének egymástól, akkor azok a nehéz elemek, amelyeket a szupernovák lövellnek ki magukból a világûrbe, sohasem érhették volna el azt a sûrûséget, amely szükséges ahhoz, hogy olyan bolygók alakulhassanak ki, mint a mi szilárd Földünk. A csillagok közötti távolság létezése az a feltétel, amely lehetõvé teszi azt, hogy olyan naprendszerek alakuljanak ki, mint a mi naprendszerünk.

Michael Denton, aki egy híres biokémia professzor, így ír könyvében, a Természet sors-szerûségében:

"A szupernovák közötti távolság és minden más csillag közötti távolság más okból is a határértéken van: A mi galaxisunkban a csillagok közötti távolság 30 millió mérföld körül van. Ha ez a távolság sokkal kisebb lenne, akkor a bolygók pályája instabillá válna. Ha viszont sokkal nagyobb lenne, akkor a szupernovák által az ûrbe lövellt szilárd testek annyira ritkán és szétszórtan lennének szétoszlatva a világûrben, hogy az olyan bolygórendszerek, mint a mienk, valószínûleg sohasem tudtak volna kialakulni. Ha a kozmosz olyan céllal alakult ki, hogy otthont adjon az életnek, akkor a szupernovából kilökõdõ csillagközi pornak és a pornál nagyobb képzõdményeknek pontosan meghatározott arányban kellett jelen lenniük úgy, hogy a köztük lévõ átlagos távolság is meghatározott értékû legyen, miközben a csillagoktól mért távolságuk is meghatározott. Ennek a számnak a megfigyelhetõ értékkel azonosnak, vagy közel azonosnak kell lennie."12

A Világegyetem összességében Földünk mindössze akkora részecskét képvisel, mint egy homokszem a tengerparton. A Világegyetem túl nagy ahhoz, hogy emberi értelmünkkel átfoghassuk Az égitestek éppen a megfelelö távolsagra lettek teremtve egymastól. Galaxisunkban, az égitestek közötti átlagos távolságban történö legkisebb csökkenés vagy növekedés azt jelentené, hogy nem lenne oylan bolygó, amely megfelel az élet fenntartására.

George Greenstein csillagász könyvében, a Szimbiózisban élõ Univerzum-ban így ír ezekrõl az észveszejtõ távolságokról:

"Ha a csillagok egymáshoz közelebb lennének, attól még az asztrofizika tudománya majdnem ugyanolyan lenne, mintma. Az alapvetõ fizikai folyamatok a csillagok, a nebulák és hasonlók belsejében zajlanak le, és ezek a folyamatok ugyanúgy változatlanul végbemennének. Ha egy távoli pontból szemlélnénk a galaxisunkat, akkor annak kinézete ugyanilyen lenne.

Csak az lenne a különbség, hogy amikor éjszaka az égboltot kémlelve fekszem a füvön, sokkal több csillagot látnék. Vagyis, mégiscsak lenne egy icipici különbség: Nem lenne "én", aki az eget kémlelné… S ha belegondolunk, éppen ebben a nagy csillagközi távolságban rejlik a mi létezésünk biztonsága."13

A világûrben tapasztalt irdatlan távolságok azok - Greenstein magyarázata szerint - amelyek meghatározzák azokat a fizikai változókat, amelyek lehetõvé tették az emberi élet megjelenését a Földön és megakadályozták azt, hogy a Föld más, nagy sebességgel haladó égitestekkel ütközzön.

Röviden: a csillagok eloszlása a Világegyetemben éppen olyan, mint amilyennek lenni kell ahhoz, hogy a Földön tapasztalható feltételek az emberi élet szempontjából optimálisak legyenek. A hatalmas üres térségek létezése a Világegyetemben nem a véletlen mûve, hanem a Teremtés eredménye.

A Korán több sora is megemlékezik arról, hogy az egek és a Föld bizonyos céllal lett teremtve:

"És Mi valóban megteremtettük az egeket és a földet. És az Óra bizony el fog jönni. Gyakorold hát az elnézést illõ módon!" (Korán, 15:85)

"És nem játékból teremtettük az egeket és a földet, és ami a kettõ között van. És Mi valóban megteremtettük azokat. A legtöbben közöttük azonban nem tudják." (Korán, 44:38-39)