A szén csodálatos kialakulása

Aszén, az élet építõköve csodálatos nukleáris reakciók eredménye, melyek hatalmas csillagok magjában mentek végbe. Ha nem mentek volna végbe ezek a reakciók, akkor nem lenne se szén, sem pedig más anyag a Világegyetemben, s ennélfogva élet sem lenne. Azért nevezzük ezt a folyamatot csodálatosnak, mert ezek az átalakulások nem mehettek volna végbe közönséges körülmények között, hanem elég valószínûtlenül bekövetkezõ tényezõk (események) kombinációjának eredményeképpen jöttek létre. Vegyük most ezeket szemügyre…

A szén atomok a nagy csillagok magjában két szakaszból álló folyamat végtermékeként keletkeztek. Elõször is, két héliumatom fúziójakor egy köztes elem alakul ki, melynek négy protonja és négy neutronja van, s amelyet berilliumnak neveznek. Amikor a harmadik hélium berilliummá alakul, ezek szénatomot képeznek, hat protonnal és hat neutronnal.

A berillium atom ennek a folyamatnak az elsõ lépcsõjében más, mint a Földön található berillium atomok, mivel az a berillium, amelyet a mi periódusos rendszerünk tartalmaz, még egy plusz neutronnal is rendelkezik. A fent említett berillium izotóp a vörös óriásokban található, mely sokáig gondolkodóba ejtette a tudósokat, mivel stabilitása annyira kicsi, hogy kialakulása után 0.000000000000001 (10-15) másodperccel átalakul.

Akkor hogyan válik szénné ez a berillium izotóp, ha azonnal átalakul, amint kialakul? Vajon a héliumatomok fúziója berillium izotópokká csupán a véletlen mûve lenne? Több, mint valószínû, hogy nem, hiszen e folyamat bekövetkeztének a valószínûsége kisebb, mint annak, hogy ha két téglát 0.000000000000001 másodperc különbséggel kettétörnek, ebbõl egy harmadik alakuljon ki, és ezáltal a folyamat végén egy teljes épület álljon magától össze.

Paul Davies ezt a csodálatos folyamatot a következõképpen írja le:

"Azoknak a nukleáris folyamatoknak a tanulmányozása során, amelyek a csillagok magjában a szénatomok kialakulásához vezetnek, [Fred] Hoyle-t az a tény döbbentette meg leginkább, hogy a kulcsreakció lejátszódása csupán a szerencsés véletlennek köszönhetõ. A szén atommagja úgy épül fel, hogy három nagy sebességû hélium atommag egyidejûleg összeütközik, melyek aztán egymáshoz tapadnak. A háromszoros atommag összeütközések ritkasága miatt ez a reakció csak bizonyos meghatározott sebességgel mehet végbe, és csak bizonyos pontosan meghatározott energiaviszonyok mellett. Ezt a jelenséget rezonanciának nevezzük, ahol is a reakció sebességét erõsítik bizonyos kvantum (vagyis számbeli) effektusok. Szerencsére, ezek közül az úgynevezett rezonanciák közül egy úgy van pozícionálva, hogy olyan energiát tud közvetíteni, amilyennel a nagy csillagok belsejében lévõ hélium atommag rendelkezik."14

2 Ezt követõen a berillium atom egyesül egy harmadik héliumatommal, s így keletkezik a hatprotonos szénatom. Mindebben az a csodálatos,hogy a berilliumatom, amely a másodperc0.000000000000001része alatt esik szét, mégis egyesülni tudmég egy hélium atommal, még azelõtt, hogy a szétesése végbemenne. (3) A tudósok véleménye megegyezik abban, hogy úgytartják, ez a jelenség a legrendkivülibb. A szén, mint elem, amely a természetben kõszén és gyémánt formájábantalálható meg, óriáscsillagokbelsejében jön létre. Amikor ezek az óriáscsillagok felrobbannak,azaz szupernovarobbanásoktörténnek, óriási mennyiségûszén lökõdik ki a Világegyetembe, majd más csillagokkal, ésbolygókkal kerül érintkezésbe,olyanokkal, mint a Föld.

Ilyen kémiai reakció még véletlenül sem következhet be, - azaz egyszerûen lehetetlen! Azonban, mivel Paul Davies esküdt materialista, próbálkozik olyan magyarázatokkal, hogy "jószerencse". Ám ez a meghatározás nem állja ki a tudományosság kritériumát, mivel mérhetetlen és irracionális. Davies azonban óvatosan kezeli ezt a csodát és nem titkolja zavarodottságát, amikor ezt a folyamatot magyarázza, és nem átall ilyesféle tudománytalan és irracionális fogalmakat használni, mint a "jószerencse" csak azért, hogy kedvére tagadhassa a Teremtést.

Elõfordul a vörös óriásokban még egy másik csoda is, az úgynevezett kettõs rezonancia jelensége. Elõször két hélium fuzionál, hogy egy berillium atomot alkosson 0.000000000000001 másodpercnyi idõre, majd egy harmadik hélium atom kapcsolódik az elõzõ kettõvel, hogy szén atomot alkosson.

George Greenstein elmagyarázza, hogy mi olyan rendkívüli a kettõs rezonancia folyamatában:

"Van három elkülönülõ struktúra ebben a folyamatban, a hélium, a berillium és a szén. Mindegyiknek a rezonanciája különbözik a másik kettõtõl. Hogy lehet mégis, hogy ilyen simán összepasszolnak ezek az atommagok, és a fúzió után tökéletesen mûködnek? Más nukleáris folyamatot nem ismerünk, amely ilyen szerencsés összepasszolási láncolaton keresztül menne végbe. Durva hasonlattal ez olyan, mintha egy bicikli, egy autó és egy kamion között fedeznénk fel mély és komplex rezonanciát. Hogy lehet az, hogy ennyire eltérõ struktúrák mégis egy új minõségû más struktúrává állnak össze? Pontosan ez az a folyamat, amelynek függvényében létrejöhetett a mi létezésünk, és minden más szénalapú élõlény létezése az Univerzumban."15

Ahogyan azt láthatjuk, Greenstein (aki egy másik materialista tudós), a Teremtés csodáját a "különlegesen szerencsés események láncolatával" magyarázza, s ezzel beleesett a teljes tudománytalanság csapdájába. Pontosan azért, mert ez egy lehetetlen valószínûtlenség, amely nem történhet meg csupán a véletlen egybeesések által, Greenstein egy sántító analógiát ráncigál a hajánál fogva elõ, amely inkább nevetségesen hangzik, mint tudományosan: a bicikli, az autó és a kamion rezonanciájának bonyolult és esetleges analógiáját. Csak azért nem nevezte ezt a jelenséget csodának, mert nem engedte materialista elkötelezettsége.

Ezen kívül vannak még más elemek is, amelyek szintén a rezonancia jelenségének segítségével jöttek létre. Ilyen például az oxigén. Fred Hoyle fedezte fel ezt a kivételes folyamatot, és le is írta könyvében a Galaxisok, atommagok és kvazárok címûben, és azt a következtetést vonta le, hogy ilyen jól felépített folyamatot lehetetlen a véletlen egybeeséseknek tulajdonítani. Annak ellenére, hogy õ is felesküdött materialista volt, kénytelen volt kijelenteni, hogy az ilyen kettõs rezonancia nem lehet más, mint elõre eltervezett terv eredménye.16

A szén a földi élet fõ építõköve. Szerves molekulák - fehérjék, zsírok és szénhidrátok - alkotják az élõlények testét, s ezek mind különféle szénvegyületekbõl jönnek létre. Azok a szénatomok, amelyek az Ön testében vannak, miközben ezt a könyvet olvassa, éppen egy ilyen, sok milliárd évvel ezelõtt, a Világegyetem egy távoli zugában történt szupernova robbanásnak a maradványai.

Egy másik cikkében a következõket írja:

"Ha szenet és oxigént durván egyforma mennyiségben a csillagokban megfigyelhetõ nukleo-szintézissel kívánnánk elõállítani, ez az a két szint, amelyet el kellene érni, s ezek elérése csak körülbelüli lehetne ahhoz képest, mint ahol ezek a szintek valójában vannak. A tények köznapi bemutatása azt sugallja, hogy a szuperintelligencia csak vacakolt valamit a fizikával, a kémiával és a biológiával, és a természetben nincsenek vak erõk, amelyekrõl érdemes szót ejteni. Azok a számok, amelyek a tények számbavételekor kijönnek, annyira meggyõzõek, hogy csak ezt a következtetést lehet levonni, s amelynek igazsága nem lehet kérdéses."17

Ez a csodálatos folyamat olyan nagy hatással volt Hoyle-ra is, hogy több olyan tudóst gyõzött meg, akik nem tudták ezt a nyilvánvaló tényt figyelmen kívül hagyni:

"Nem hiszem el, hogy létezik olyan tudós, aki ezt a kézenfekvõ dolgot úgy tudná vizsgálni, hogy közben figyelmen kívül hagyja azt, hogy a magfizika törvényei olyanok, hogy nyilvánvaló egy szándékos tervezés eredménye, mely a csillagok belsejében megy végbe."18

  A gravitációs erõk egyensúlya

Az egyik legfontosabb erõ, amely a Vi lágegyetem rendjére igen nagy hatással van – a gravitáció. Newton kijelentette, hogy a gravitáció olyan különleges erõ, olyan gyorsan felemésztenék éghetõ amely nemcsak abban játszik szerepet, tartalékaikat, hogy a körülöttük keringõ hogy a gyümölcsök leesnek a fáról, ha­nem abban is, hogy a bolygókat a kerin­gési pályájukon tartja.

Ha a gravitációs erõ csak egy kicsit is kisebb lenne, mint amilyen, a Föld kiszakad­na a Nap gravitációs vonzásának hatáskörébõl, és kirepülne az ûrbe. Abban az esetben viszont, ha a gravitációs erõ kicsit is erõsebb lenne, Földünk belezuhanna a Napba, s mindannyian odavesznénk a Földdel együtt.

A Világegyetem fizikai törvényei négy elsõrendûen fontos erõn alapszanak: a gravitáción, az elektromágneses erõn, valamint az úgynevezett gyenge és erõs magfizikai erõkön. Mind a négy erõ értéke pontosan meghatározott, és finoman szabályozott annak érdekében, hogy az Univerzum tökéletesen mûködjön úgy, ahogyan azt mi mûködni látjuk. Ennek a négy erõ nek a hatása kiterjed az egész Univerzumra, többek között az emberi életre is.

A gravitáció az egyik legfontosabb erõ, amely a Világegyetem rendjének kialakulására rendkívüli hatással van. Newton szerint ugyanaz a gravitációs erõ eredményezi azt, hogy az alma leesik a földre, és azt, hogy a csillagok a pályájukon maradnak. Einstein új és mélyebb meghatározást adott a gravitációs erõ jelenségére, leírta azt, hogy a gravitáció miként eredményezi a csillagok összeomlását és fekete lyukakká alakulását. A gravitáció az, ami szabályozza az Univerzum tágulásának mértékét is. A gravitációs erõ egy konstans matematikai érték, ami lehetõvé tette az Univerzum kialakulását, amelyben mi élünk.

Ha ez a konstans csak egy töredéknyivel is nagyobb lenne, mint amilyen, akkor a csillagok kialakulásakor az Univerzumban még a legkisebb csillagok is 1,4-szer nagyobbak lennének, mint a mi Napunk. Ezek a csillagok olyan gyorsan felemésztenék éghetõ tartalékaikat, hogy a körülöttük keringõ bolygókon az élethez szükséges feltételek egyáltalán nem tudtak volna kialakulni. Az élet olyan kis csillagok létezésétõl függ, amilyen a mi Napunk.

Ha a gravitációs erõ konstans (állandó) értéke egy kicsit nagyobb lenne, mint a jelenlegi értéke, akkor az Univerzum összes csillaga fekete lyukakká esett volna össze. Ettõl eltekintve, még a legkisebb bolygón is olyan nagy gravitációs erõhatások érvényesülnének, hogy a rovarokon kívül semmilyen más nagyobb testû élõlény nem élné túl a viszontagságokat.

Ha viszont a másik véglet teljesült volna, azaz ha a gravitációs erõ csak egy töredéknyivel is kisebb lenne, akkor a Világegyetem legnagyobb csillagai sem haladták volna meg a mi Napunk tömegének a 0,8 részét sem. Ezek a kis csillagok ugyan elég sokáig világítottak volna, és elég stabilak lettek volna ahhoz, hogy fenn tudják tartani az életet a körülöttük keringõ bolygókon. Ám azok a nehéz fémek, amelyek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, hogy olyan bolygók jöjjenek létre, amelyeken élet is lehetséges, nem tudtak volna kialakulni a csillagfejlõdés egyik stádiumában sem. A vas és a többi nehézfém kizárólag az óriáscsillagok magjában tudnak képzõdni. Csak a nagy tömegû csillagok képesek berilliumot – és más, az élethez nélkülözhetetlen és a bolygók kialakulásához szükséges elemet termelni, hogy azután szétszórják azokat a csillagközi térbe.

Ahogy ez látható, a gravitációs erõ nagyságában történõ legkisebb változás is megakadályozná az élet és az ember kialakulásának lehetõségét. Ha egy kicsit nagyobb lenne a gravitációs erõ, akkor a Világegyetem összeomlana, magába roskadna, ha viszont kicsit nagyobb lenne, akkor sem a galaxisok, sem pedig a csillagok nem tudtak volna létrejönni.

A fent említett dolgok közül egyik dolog sem következett be, ami abból is látható, hogy mi létezünk e Földön. A Világegyetem a legkisebb részletéig, a legmesszebbmenõkig mindent figyelembe véve tervezett dolog, és egy tökéletes terv szerint a legnagyobb rendben van megteremtve. A Mindenható Is-ten, a kivételes csodák láncolatával egyedülálló harmóniában teremtette meg a Világegyetemet, ahol élünk:

"Ki megteremtett hét egymás feletti eget. Nem látsz a felettébb Könyörületes teremtésében egyenetlenséget. Szemléld meg ismét, vajon látsz-e rajta repedést! Majd szemléld meg ismét még kétszer: szégyenülten és kimerülten tér vissza hozzád a tekinteted." (Korán, 67:3-4)

A világegyetem más erõi közötti harmónia

A mikor más, a Világegyetemben érvényesülõ erõket vizsgálunk a gravitációs erõn kívül, úgy találjuk, hogy ezek mind finoman beszabályozott erõk, amelyek se kisebbek se nagyobbak nem lehetnek, hanem éppen azon a határértéken állnak, amin túl sorsdöntõen végzetes események következnének be.

-Az elektromágneses erõk

Az elektromágneses erõ tartja össze az atomban a protonokat és az elektronokat.

Ha az elektromágneses erõ csak egy kicsit is gyengébb vagy erõsebb lenne, az ato­mok nem tudnának egymáshoz kapcsolódni, vagy együttmaradni. Ha ez így lenne, az élethez elengedhetetlenül szükséges molekulák nem tudnának létrejönni.

Mint tudjuk, minden élõ és élettelen dolog építõkövekbõl áll, melyeket atomoknak nevezünk, s amelyeknek atommagjai protonokból és neutronokból állnak, és az atommagok körül elektronok száguldanak óriási sebességgel. Az atommagban lévõ protonok száma határozza meg azt, hogy milyen anyaggal van dolgunk. Például, ha egy atommagban csak egy proton van, akkor az nem más, mint hidrogén, ha két proton van, akkor hélium, ha 26 proton van, akkor vas. Ugyanígy, más-más elemek atommagjai más-más mennyiségû protont tartalmaznak.

A protonok az atommagban pozitív elektromos töltéssel rendelkeznek, és az atommag körül keringõ elektronok negatív töltéssel rendelkeznek. Ez az ellentétes elektromos töltés teremti meg a protonok és az elektronok közötti vonzást, mely az elektronokat a protonok körüli keringésre kényszerítik. Azt az erõt, amely összeköti az ellentétes elektromos töltésû protonokat és elektronokat - elektromágneses erõnek nevezzük.

Az atommag körül mozgó elektronok pályájának tulajdonságai határozzák meg, hogy milyen típusú kötések jöhetnek létre az egyes atomok között, és milyen molekulát építhetnek fel.

Ha az Univerzumban jelen lévõ négy alapvetõ erõ egyike, az elektromágneses erõ értéke egy törtrésznyivel is kisebb lenne, kevesebb elektron tudna az atommag körül keringeni. Ha az elektromágneses erõ nagyobb lenne, egyetlen atom sem alkothatna molekulát egy másikkal. Más szavakkal: azok a molekulák, amelyek az élethez nélkülözhetetlenek, sohasem épülhettek volna fel.

- Az erõs nukleáris erõk

A nukleáris energia erejét jól megvilágítja egy konkrét példa: az atombomba vagy a hidrogénbom­ba robbanásának nagysága

Az úgynevezett erõs nukleáris erõk tartják össze a protonokat az atommag belsejében. Ahogyan már korábban is említettük, a protonok pozitív elektromos töltéssel rendelkezõ részecskék. Az elektromágnesesség törvényei szerint az ellenkezõ töltésû részecskék vonzzák egymást, viszont az azonos töltéssel rendelkezõ részecskék – éppen ellenkezõleg - taszítják egymást. Más szavakkal: a protonok és az elektronok vonzzák egymást, ha két proton találkozik, akkor azok taszítják egymást, ha kér elektron találkozik, akkor azok szintén taszítják egymást.

A protonok tízesével találhatók a nagyobb atomok magjában. Rendes körülmények között, ha két protont egymás mellé raknak, ez a két proton nagy erõvel fogja taszítani egymást. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a protonok az atommagban vígan elférnek egymás mellett, sõt, a várakozásokkal ellentétben eléggé sûrûn tömörülnek egymás mellé. Ez azért lehetséges, mert olyan erõ tartja össze õket, amely nagyobb, mint az elektromágneses erõ.

Az erõs nukleáris erõ a legerõsebb erõ a Világ­egyetemben, amely összetartja az atommagban a protonokat és a neutronokat.

Ez az úgynevezett erõs nukleáris erõ, amely a legerõsebb erõ a Világegyetemben. Ezt az erõt szabadítják fel akkor, amikor a hidrogénbombát vagy az atombombát felrobbantják. Ez az az energiaforrás, amely a Napot mûködésben tartja már 4.5 milliárd éve, és számítások szerint még 5 milliárd évre elegendõ tüzelõanyaggal rendelkezik. A roppant nagy és erõs nukleáris energia matematikai értéke a leginkább olyan a Világegyetemben, amelyrõl elmondhatjuk, hogy egy képzeletbeli borotvaélen táncol. Ha csak néhány századrésznyivel is eltérõ lenne az erõs nukleáris erõ állandójának (konstansának) értéke, ez keresztülhúzná a szén, az élet építõkövének kialakulásának a lehetõségét. Ha ez az erõ picit is nagyobb lenne, ez a fizika összes törvényét megmásítaná, és így felrúgná az Univerzumban jelenleg tapasztalható rendet és harmóniát.

Az erõs nukleáris erõ, mely az atommagot összetartja, és az elektromágneses erõ közötti egyensúly pontosan kiszámított értékkel rendelkezik.

Ha az erõs nukleáris erõ egy picit is gyengébb lenne, nem tudná összetartani az atommagba tömörült protonokat. A közöttük lévõ elektromágneses taszítás következtében szétrepülnének a térben. Ebben az esetben lehetetlenné válna olyan atomok keletkezése, amelyeknek egynél több protonjuk van. Ha ez így lenne, akkor a Világegyetemben csak egyetlen elem lenne megtalálható: a hidrogén.

Másrészrõl, ha az erõs nukleáris energia csak egy törtrésszel is nagyobb lenne, mint az elektromágneses erõ, akkor már az egy protonnal rendelkezõ hidrogén sem tudott volna soha kialakulni. Ha az erõs nukleáris erõ dominálna az elektromágneses erõ felett, akkor a Világegyetem minden protonja hajlamos lenne az összetömörülésre. Ahogyan azt az elõbb említettük, a hidrogén, az egyetlen protonjával ki se alakulhatna. Ebben az esetben, még ha ki is alakulnának a csillagok és a csillagrendszerek, teljesen más tulajdonságokkal rendelkeznének. Pontosabban, ha ezek az elsõdleges erõk nem lennének olyan pontosan beállítva, mint ahogyan vannak, akkor sem a szupernovák, sem a csillagok, sem a bolygók nem alakulhattak volna ki, s ebbõl következõen élet sem lehetne.19

- A gyenge nukleáris erõ

A gyenge nukleáris erõt az atomoknál kisebb részecskék hordozzák, mely erõ a legkritikusabb egyensúlyi értékkel rendelkezik annak érdekében, hogy a Világegyetem éppen olyan formában létezhessen, ahogyan azt mi tapasztaljuk.

A négy elsõdlegesen fontos erõ utolsó tagja is pontosan meghatározott konstans értékkel rendelkezik. Ezt az erõt az atomi részecskéknél kisebb részecskék hordozzák, s ezek rádióaktív bomlás egy formáját hozzák létre. E rádióaktív bomlás egyik fajtája az, amikor az atom három részre bomlik, egy protonra, egy elektronra és egy neutron antirészecskére.

Ahogyan ebbõl a példából is látszik, a neutron az, ami az atommag alapvetõen fontos részecskéje, mert három kisebb részbõl tevõdik össze. A gyenge nukleáris erõ az, ami biztosítja, hogy a neutron alkotórészeire bomolhasson, de annyira pontosan be van állítva az értéke, hogy a rend és a harmónia sértetlen marad.

Ha a gyenge nukleáris erõ értéke csak egy törtrésznyivel is nagyobb lenne, a neutronok sokkal hajlamosabbak lennének a felbomlásra, s így az Univerzumban a neutronok ritkaságszámba mennének. Ebben az esetben a hélium, melynek két neutron van a magjában, aligha keletkezhetett volna az Õsrobbanás óta. Mint ahogyan azt már mindenki bizonyára tudja, a hélium a második legkönnyebb elem a hidrogén után, és ezért a hélium nélkül nem keletkezhetnének az élethez elengedhetetlenül szükséges nehezebb elemek a csillagok belsejében. Mint ahogyan azt már az elõzõekben elmondtuk, a nehezebb elemek, mint a szén, az oxigén és a vas a hélium atommagok fúziójával jönnek létre az óriáscsillagok magjában. Lényegében a hélium a nyersanyaga a nehezebb elemeknek. Hélium nélkül nem alakulhattak volna ki az élet létrejöttéhez nélkülözhetetlen nehezebb elemek.

Másrészrõl, ha a gyenge nukleáris erõ csak egy törtrésznyivel is gyengébb lenne, akkor az Õsrobba nás óta az összes hidrogén, vagy legalábbis annak nagy része már héliummá alakult volna. Ebben az esetben az óriáscsillagok magjában a nehezebb elemek képzõdése lenne túlsúlyban. Ez is olyan feltételek kialakulásához vezetett volna, amelyeknél az élet lehetetlenné vált volna. Van egy tényezõ, az atomi részecskék világában, amely miatt a gyenge nukleáris erõ kritikus értéket ér el, és ez a neutrínó. Ezek a részecskék nagy szerepet játszanak azokban a szupernova robbanásokban, amelyek által az élethez szükséges nehezebb elemek szétszóródnak a térben. Ez a gyenge nukleáris energia az egyetlen erõ, amely képes a neutrínókra hatni.

Ha a gyenge nukleáris erõ valamivel gyengébb lenne, akkor a neutrínók szabadon mozoghatnának anélküI, hogy a gravitációs erõk hatnának rájuk. A szupernova robbanásakor anélkül is megszökhetnének, hogy bármilyen hatással lennének a csillagok külsõ rétegeire s így a nehezebb elemek nem tudnának a világûrbe jutni. Ha a gyenge nukleáris erõk egy picit is erõsebbek lennének, a neutrínók a szupernova belsejének foglyai lennének örökre, és megint csak nem tudnának a nehezebb elemek kikerülni a világûrbe.

Paul Davies nem állít mást, mint azt, hogy a fizikai törvények úgy vannak szabályozva, hogy az emberi létezéshez a legoptimálisabb körülmények legyenek megteremtve. Ha bármely mennyiségi érték egy picit is más lenne, akkor a Világegyetemünk egy teljesen másmilyen hely lenne. Valószínûleg akkor itt se lennénk és nem is láthatnánk, hogy milyen ez a világ. A jelenlegi kutatások eredményei arra engednek következtetni, hogy a táguló Univerzum változásában is úgy lett beszabályozva, hogy az meghökkentõ pontosságról tesz tanúbizonyságot.20

Arno Penzias, aki Robert Wilsonnal együtt elõször vizsgálta a kozmikus háttérsugárzást, s amelyért 1965-ben Nobel díjat kapott, a következõ megállapítást teszi errõl a kivételes megtervezettségrõl:

A csillagászat egy egyedülálló eseményt mutat be nekünk, azt, hogy hogyan lett megteremtve a Világegyetem a semmibõl, egy olyan Világegyetem, amelyben nagyon szûk határok között mozgó értékek kellettek ahhoz, hogy az élethez szükséges feltételek meg legyenek teremtve, s amely egy természetfölötti terv szerint lett létrehozva.21

Robert Jastrow, a NASA Goddard Ûrkutatási Intézetének alapítója és elõzõ igazgatója ezt a következõképpen fejezi ki:

"Nos, a fizikus és csillagász szerint úgy tûnik, hogy a Világegyetem nagyon szûk határok által behatárolt értékek szerint lett megteremtve úgy, hogy az ember képes legyen élni benne. Ezt a nézetet antrópikus elvnek nevezzük. Szerintem ez a leginkább teikus elv a tudomány, mint olyan kialakulása óta."22

Ahogyan ezt már másutt részletesen kifejtettük, azok az erõk, amelyek a Világegyetemre hatnak, az egyes folyamatok lefolyási sebességét és az erõk közötti egyensúlyt figyelembe véve annyira csodálatra méltóak, hogy a véletlennel semmiképpen nem lehet megmagyarázni õket. Azok a számszerû értékek, amelyek a Világegyetem harmonikus egyensúlyáért felelnek, nem változnak még egy-két százaléknyit sem. Ezek az egyensúlyi állapotok a világegyetem keletkezésének elsõ napjától kezdõdõen hibátlanul érvényesülnek. Ahogyan arra Jastrow rámutat, ezek a tények mind a Világegyetem gondosan megtervezett voltát bizonyítják, és a pontos rend adott. Egy ilyen csodálatos rend valószínûleg nem keletkezhetett magától, véletlenül. Azt kijelenteni, hogy minden magától alakult ki és szervezõdött, teljességgel irracionális lenne. Ezt a tökéletes rendet Isten, a Mindenható Teremtõ formálta meg, és szervezte meg, Végtelen Bölcsességével.

A protonok és elektronok közötti csodálatos egyensúly

Harmónia az elektromos töltésekben

A protonok és a neutro­nok tömegei – melyek az atomok alapvetõ építõkö­vei – nagyon eltérnek egymástól. Ugyanakkor az a csodálatos, hogy az elektromos töltés, ame­lyet ezek az eltérõ töme­gû részecskék képvisel­nek, mégis ugyanakkora nagyságúak. Ez a rendkí­vüli harmónia a leginkább elengedhetlen ahhoz, hogy fennmaradjon az egyensúly a Világegye­temben, amelyben élünk.

Tömeg és térfogat tekintetében a protonok sokkal nagyobbak, mint az elektronok. A proton tömege 1836-szor akkora, mint egy elektroné. Hogy a hasonlatot látványosabbá tegyük, képzeljük el, hogy egy elektron akkora, mint egy dió és a proton akkora, mint egy ember. Más szavakkal, a protonok és az elektronok egyáltalán nem hasonlítanak egymásra.

Érdekes azonban, hogy ennek ellenére mégis egyforma nagyságú elektromos töltéssel rendelkeznek, csak ellentétes elõjellel, azaz az egyik pozitív a másik pedig negatív. Ily módon az egyes atomok elektromos töltése egyensúlyban van. Semmi nem indikálja és semmi nem magyarázza ezt az egyenlõséget, sõt inkább az elektromos töltésnek tükröznie kellene a hordozó tulajdonságait, azaz az elektron elektromos töltésének kisebbnek kellene lennie, mint a protonénak a méretükben tapasztalható különbség arányában.

Mi történne akkor, ha a proton és az elektron elektromos töltése nem lenne azonos?

Az Univerzum minden atomja pozitív elektromos töltésû lenne, mivel a protonok nagyobbak. Ennek következtében minden atom taszítaná egymást.

Mi történne akkor, ha minden atom taszítaná egymást?

Az eredmény lehangoló lenne. Vegyük csak a saját testünket. Milyen változások mennének végbe benne. Ha ez történne, azonnal szétesne az Ön keze, amikor ezt a könyvet tartja. Nemcsak a keze és a karja, de a lába, a feje és a szeme, a foga, azaz mindene szétesne és szétporladna a levegõben. Eltûnne az a szoba is, amelyben Ön van, a kint lévõ világgal együtt, a hegyekkel és a tengerekkel, a Naprendszer bolygóival együtt. Visszavonhatatlanul elveszne minden. Amit most Világegyetemnek nevezünk, nem lenne más, mint egymást taszító atomok halmaza.

Mennyire érzékeny a változásra ez az egyensúly, amely a pozitív és negatív töltések vonatkozásában megfigyelhetõ, mikor borul fel az egyensúly és válik minden az elõbbiekben megjelölt káosszá? Vajon megtörténik-e akkor, ha csak egy századrésznyi a változás, vagy a kritikus érték egy ezredrésznyi változás esetén is túlhaladott lesz? George Greenstein a Szimbiózis az Univerzumban címû könyvében azt írja:

A protonok és a neutro­nok összmennyisége a Világegyetemben a leg­nagyobb pontossággal lett kiszámítva. Ez a két részecskefajta gyakor­latilag azonos számban áll rendelkezésre. Az, hogy ezek egyenlõ számban léteznek, dön­tõ fontosságú abban, hogy a Világegyetem elektromágneses szem­pontból egyensúlyban legyen.

"A kisméretû dolgok, mint a kövek, az emberek és ilyesmik már akkor szétrepülnének, ha egy század milliárdodnyira változna az elektromos töltésben tapasztalható egyensúly. A nagyobb struktúrák esetén, mint a Föld vagy a Nap esetében ez a szám egymilliárdszor milliárdodnyi változás esetén is megtörténne."23

- Harmónia a számokban

Az Univerzumban a protonok és elektronok aránya nagyon fontos. Ez az arány lehetõvé teszi azt, hogy a gravitációs tömegvonzás és az elektromágneses erõk között finom egyensúly álljon fenn. Amikor a Világegyetem életkora egy másodperc volt mindössze, az anti-protonok ugyanannyi protont semmisítettek meg, azaz megsemmisítették a maguk ellentétes töltésû párját, s a ma ismert Világegyetem csupán az ez után megmaradt protonokból épül fel. Ugyanez történt az elektronokkal és a pozitronokkal (anti-elektronokkal) is. Meglepõ, hogy a protonok és elektronok száma ugyanakkora maradt, a különbség közöttük elenyészõ, mindössze 1 a 1037 -bõl.

Ez az azonos mennyiség a záloga a Világegyetem elektromágneses egyensúlyának, mert amennyiben egyensúlyvesztés alakult volna ki a protonok és az elektronok számának eltérése miatt, úgy az azonos töltésû részecskék taszítása következett volna be, és az atomnál kisebb részecskék nem alakulhattak volna atomokká, s emiatt nem keletkezhettek volna csillagok és nem keletkezett volna anyag sem a Világegyetemben. A csillagrendszerek, és a bolygók, - beleértve az életnek otthont adó Földet is, sohasem jöttek volna létre.

Hajmeresztõ valószínûség

A mikor minden fizikai variáció fennáll, mi a valószínûsége annak, hogy egy olyan Világegyetem véletlenül létrejöjjön, amely képes az élet hordozására? Vajon egy a milliárdszor milliárdhoz, vagy egy a trilliárdszor trilliárdhoz, vagy még kevesebb?

Ezt a számot egy híres matematikus határozta meg, aki közeli kollégája volt Stephen Hawking-nak, és akit úgy hívtak, Roger Penrose. Figyelembe vette az összes fizikai variációt, és azok kombinációit, és az Õsrobbanás következtében lehetséges összes következményt és meghatározta az életet fenntartó körülmények keletkezésének valószínûségét.

Penrose számításainak eredménye 10123 a 10 fölött. Hogy mekkora ez a szám, azt elég nehéz elmagyarázni. A 10123 azt jelenti, hogy az 1 után 123 nullát kell írni. (Ez nagyobb szám, mint az Univerzumban fellelhetõ összes atom mennyisége, ami kb. 1078).24

Az Univerzum, amelyben most élünk, ilyen tökéletesen arányos formában a nullával majdnem egyenlõ valószínûséggel jöhetett volna létre akkor, ha csupán a véletlenre hagyatkozunk. Ez a Teremtés legfényesebb bizonyítéka. Semmi kétség, hogy az Univerzum kialakulása nem a vak véletlenek egybeesésén múlt, és azt sem mondhatjuk el az Univerzumról, hogy az csupán az érzéketlen atomok véletlenszerû elegye lenne. A teljes Univerzum a benne lévõ tökéletes csillagrendszerekkel, és mindennel együtt, amiket tartalmaz, beleértve a Földön lévõ összes tárgyat és élõlényt és az azokat felépítõ tökéletes rendszereket, a Mindenható Isten Teremtésének tökéletes eredményeképpen jött létre.

Roger Penrose professzor,, aki egy híres brit matemati­kus volt, kiszámította, hogy mi annak a valószínûsége, hogy véletlenül létrejöjjön egy olyan Világegyetem, amely megengedi, hogy élet alakuljon ki benne. Minden fi­zikai tényezõt belekalkulált a számításaiba, s figyelembe vette, hogy mi hányfélekép­pen tudott volna egymáshoz kapcsolódni, és kidolgozott több párhuzamos környezet­tervet is, amelyben lehetõség lett volna az élet fenntartásá­ra a Big Bang valószínûsíthe­tõ folyományaként. Penrose számításai szerint ennek va­lószínûsége mindössze 1 a 10123-hoz. Annak a jelentõsé­gét, hogy egy ilyen szám jött ki a valószínûségszámítás eredményéül - nehéz túlbe­csülni. A matematika nyelvén a 10123 azt jelenti, hogy az 1­es után 123 nulla következik, ez egy csillagászati szám, mely nagyobb, mint a Világ­egyetemben fellelhetõ összes atomoknak a száma! (1078). Azonban a Penrose által ki­számított szám még ennél is nagyobb, 10123, ami olyan nagy szám, hogy 123 nulla következik az 1-es után. Pen-rose azt állítja: még ha egy helyiérték ugrást elõidézõ 0-t írnánk is a teljes Világegye­temben elõforduló minden egyes protonra és egy 0-t minden egyes neutronra, ­valamint hozzáadnánk a többi létezõ részecskét is, hogy a mérés jól sikerüljön, még ak­kor is messze elmaradnánk attól a számtól, amelyet a vé­letlenszerûen életet hordozó Univerzum modelljével kap­csolatos valószínûségszámí­tás eredményéül kapott mennyiség kifejez.