TUDATÁBAN VAN ÖN ANNAK,
HOGY EGY HAMIS VILÁGBAN ÉL?

Van egy fontos tulajdonság, amely megkülönbözteti egymástól a hívõket és a hitetleneket: az értelem. Olyan tulajdonság ez, amit Isten az Õ hívõ szolgái számára teremtett, és az illetõ hite, istenfélelme és alávetésének mértéke arányában gyarapszik. Az istenfélelem és az õszinte hit egy olyan megértést biztosít a hívõ számára, amelynek segítségével életének minden pillanatában Isten tetszésére valóan tud cselekedni. Az ilyen ember hallgat a lelkiismeretére és a Koránnal leginkább összhangban lévõ viselkedést választja, minek következtében magatartása tökéletes lesz és egész életére kiterjed. Isten, a Koránban így adja hírül azt, hogy hívõ szolgáinak megadta ezt a kegyet:

,, Ti hívõk! Ha félitek Allahot, segítséget ád Õ néktek, jóvá teszi rosszcselekedeteiteket és megbocsát. Allah kegyelme nagy.” (Korán, 8:29)

Egy hitetlen azonban, bármilyen okos is, ameddig nem hisz, addig nem adatik meg neki az az értelem, amellyel felfoghatná Isten hatalmasságát, vagy megérthetné a vi lág múlandóságát, amelyben él, és - ebbõl kifolyólag – felmérhetné, hogy mit kell tennie. Hiszen az értelem nagyon más, mint az ész. Nem lehet munkával és tapasztalattal felhalmozni, nem lehet matematika példákkal vagy bonyolult feladatokkal fejleszteni. Az értelem, kizárólag Istentõl jövõ kegy, értés és felfogóképesség, mely a hívõk sajátja.

Isten, a Koránban több helyütt is felhívja a figyelmünket, hogy a hitetlenek híján vannak az értelemnek. Néhányuk így szól:

,, …Ám azok, akik hitetlenek, hazugságokat eszelnek ki Allah ellen. Anagyrészük nem él az eszével.” (Korán, 5:103)

„A hitetlenek hasonlatosak ahhoz a jószághoz, amelyet valaki szólít, de az nem hall meg mást, csak [hangos] hívást és kiáltást. Süketek [õk], némák és vakok. Nem használják az eszüket.” (Korán, 2:171)

„Allah szemében a legrosszabb élõlények a süketek és a némák, akik nem élnek az eszükkel.” (Korán, 8:22)

A legfõbb oka annak, hogy a hitetlenek valódinak hiszik ezt a világot, elfelejtik a túlvilágot és csupán kedvteléseiknek hódolnak az, hogy – az ája is ezt példázza – , „nem érik fel értelemmel” a dolgokat. Emiatt egész életük, úgy hi szik, csupán erre a világra korlátozódik. Mondhatni teljes mértékben ez a világ van a látószögükben és mindent eszerint látnak és értékelnek. Ennek a világnak csak a külsõ mázát látják, valódi célját képtelenek érteni, életük úgy telik el, hogy a túlvilágról teljesen megfeledkeznek. Isten a Koránban azt mondja az ilyen emberekrõl:

,, Õk csak azt tudják, ami az evilági életbõl kívülrõl látható. Atúlvilágra azonban ügyet sem vetnek. Vajon nem estek-e gondolkodóba? Allah az egeket és a földet, s ami közöttük van, valóságos és megszabott határidõvel teremtette. Az emberek között sokan nem hisznek abban, hogy találkozásuk lesz Urukkal.” (Korán, 30:6-7)

Jóllehet Isten, a Korán ájáiban közölt információt ennek a világnak a valódi arcáról, és figyelmeztette az embereket, hogy ne higgyenek ennek a hamis világnak:

,, Az emberek számára tetszetõssé tétetett, hogy szeressék [mindazt, amire] vágynak: az asszonyokat, a gyermekeket, a bõséges arany és ezüst vagyont, a szép és nemes lovakat, a jószágokat, és a szántóföldet. Ezek az evilági élethez szükséges javak, de Allahnál van a legszebb hely, ahová az ember majd visszatér!” (Korán, 3:14)

„Az evilági élet csak játék és mulatozás. A túlvilá g i lakhely bizony jobb azoknak, akik istenfélõk. Vajon nem élnek az eszükkel?” (Korán, 6:32)

Más ájában pedig Isten azt mondja: „De nem! Ti a to vasietõ (evilágot) szeretitek, és elhanyagoljátok a túlvilágot.” (Korán, 75:20-21), ezzel emlékeztetve arra, hogy az emberek figyelmükön kívül hagyják azt, hogy az igazi életet majd a túlvilágon fogják élni. Ez a viselkedés kétségtelenül az örökkön-örökké tartó veszteség felé sodorja õket.

A nagy Iszlám tudós, a felettébb bölcs Imám Ghazali is erre emlékeztetett egy elõadásában, az evilág ajándékainak múlandóságáról mesélt és arról, hogy a túlvilági kegyhez képest ezek mennyire haloványak és értéktelenek, és arra hívta az embereket, hogy az igazi életért, a túlvilági életért munkálkodjanak:

…Az evilági uralkodók rangja eltörpül, halovány ahhoz képest, ahol õk vannak, össze sem hasonlítható a kettõ! A túlvilági uralomról a Magasztos és Mindenható Isten azt mondja: „És amikor ott [körül]nézel, akkor gyönyörûséget és nagy birodalmat látsz.” (Korán, 76:20)

Tartsd te is nagyra a túlvilági birodalmat, amelyrõl a Magasztos és Mindenható Isten azt mondja, hogy hatalmas uralom! Te is nagyon jól tudod, hogy ez a világ és az, ami benne van, kevés és értéktelen. Az élet rövid, az evilági élet aján dékai csupán rövidéletûek. Mi pedig fogjuk magunkat, és szívünket, vagyonunkat áldozzuk ennek a kevésnek a megszerzéséért, hogy csak egy kicsit velük lehessünk. Vannak, akik el tudják érni ezeket a dolgokat, és vannak, akik nem, ezért irigylik azokat, akiknek megadatott. És nem törõdnek azzal, hogy életüket, vagyonukat veszélybe sodorják ezeknek a dolgoknak a megszerzéséért. (Imám Ghazali, Cennete Dogru, (Yedi Geçit), Minhacü’l-Abidin, 319.o.)

AZ IGAZI ÉLET A TÚLVILÁGON VAN

Az emberek, teremtésük és életük céljáról, az Istennek való szolgálat módjáról és az életre vonatkozó minden igazságról a Korán útmutatásával szerezhetnek tudomást. Az elõzõ sorokban már utaltunk rá, hogy a Korán azt mondja a túlvilágról: „az az igazi élet”. Vagyis ez azt jelenti, hogy a világ, ahol most élünk – szintén a Korán ájáinak szavaival élve – csupán „a játék helye”, egy „próbaközeg” az emberek számára. Amikor az ember átkerül a túlvilágra, evilági élete nem lesz más, csupán néhány emlék az elméjében. Úgy tûnik majd, hogy az evilági élet „egy szempillantás” volt csupán a túlvilághoz viszonyítva. Ezt a következõ példával szemléltethetjük:

Képzelje el, hogy álmában egy szép tavaszi napon egy folyó partján sétálgat. Képzeljen maga elé egy olyan környe zetet, ahol lágyan és hûvösen fúj a szél, hallja a csobogó víz kellemes hangját, és szebbnél szebb virágok nyílnak. Képzelje el, hogy ez a panoráma tárul Ön elé, miközben egy nagyon kedves barátjával beszélget, beszívják a virágok tiszta, friss illatát és hallgatják a madarak csicsergését. Most képzelje el, hogy miközben ezek a kellemes érzések kerítik Önt hatalmukba, felébred és kiderül, hogy valójában csak az ágyában fekszik. Ekkor Ön észreveszi, hogy mindaz, amirõl azt hitte, valóság, valójában csupán álom volt, egy álomvilág, mely az Ön agyában képzõdött és egyszer csak eltûnt.

Most pedig képzeljük el, hogy ugyanezek a dolgok ébredés után történnek meg Önnel. Tegyük fel, hogy egyik barátjával, akit szeret, mindenféle szép dologról beszélget, és tényleg megnyugtató a folyóparton sétálgatni vele.

Ha megkérdezik Öntõl, hogy e kettõ közül melyiket szeretné átélni, kétség sem lehet, Ön így válaszol: „Azt, amit ébredés után tettem”. Ennek oka pedig az, hogy ami az álomban történik, az ott is marad, és semmi haszna nincsen az ember valódi életére nézve. Senki sem fájlalja igazán azt, amit álmában veszített el, hiszen tudja, hogy ez világi életét nem befolyásolja. És az ember, bármennyire is élvezi azt, ami álmában történik vele, soha nem élvezi annyira, mint-ha a való életben, éber állapotban élné át.

Ha összehasonlítjuk ezt a világot és a túlvilágot, ugya núgy, ahogyan összehasonlítottuk az álmot és a való életet, az evilági élet nagyon rövid és múlandó. Ahogyan Ön álmából ébredve kilép az álomvilágból és visszatér valódi életébe, ugyanígy a nagyon valóságosnak tûnõ evilági élet is rövid idõ múlva véget ér, és megkezdõdik az Ön igazi, végtelen, túlvilági élete. A Korán ekképpen ad felvilágosítást arról, hogy az ember a túlvilágon érti meg, milyen rövid ideig tartózkodott a Földön:

,, Õ azt mondja: ’Hány esztendeig idõztetek a föl-dön?’Azt mondják: ’Egy napig, vagy a nap egy részét. Ám kérdezd meg azokat, akik [tudnak] számolni!’Azt mondja: ’Csupán rövid ideig tartózkodtatok - ha tudtátok volna!’” (Korán, 23:112-114)

Isten, egy másik ájában arra figyelmeztet, hogy ahogyan az esõvel szárba szökkenõ, majd száraz kóróvá váló vetés, úgy az evilági élet is „csalóka holmi” és egy napon mindenképpen vége lesz:

,, Tudnotok kell, hogy az evilági élet csak játék, mulatozás, sallang, kérkedés egymás között és (vetélkedés) a javak és a gyermekek gyarapításában. Olyan ez, mint a záporesõ, melynek áldása tetszik a hitetleneknek. Majd elszárad, és látod, hogy elsárgul. Aztán száraz kóró lesz. A túlvilágon azonban a (hitetleneknek) szörnyû büntetés, (a hívõk nek pedig) megbocsátás és (Allah) tetszése lesz az osztályrészük. Az evilági élet csupán csalóka holmi.” (Korán, 57:20)

Akkor hát óriási félrevezetés, ha az ember – miután tudja ezt az igazságot a Koránból – , mohón az evilág javaira vágyik, ezek miatt szomorkodik. Ahívõk tudják, hogy ennek a világnak az ajándékai Isten kegyei az õ számukra, és arra valók, hogy a hívõk elnyerjék általa Isten tetszését, és mindegyiket eszközként használják fel e cél érdekében. Is-ten, õszinte viselkedésük jutalmaként, a hívõk minden tettét áldásossá teszi, a túlvilágon pedig a végtelen Kerttel jutalmazza meg õket.

Akik pedig nem képesek látni a világ hamis arcát, s megelégszenek vele, azok nem munkálkodnak a túlvilágért. Mivel valóságosnak hiszik azt a világot, amelyben élnek, minden tervük erre a múlandó életre irányul. Isten, még ha ezen a világon olykor meg is ajándékozza õket – mindebben bölcsesség van – , a túlvilágon, mely valódi életük, óriási veszteség várja õket. Isten így szól ezeknek az embereknek evilági és túlvilági helyzetérõl és állapotáról a Koránban:

,, Aki a túlvilág szántóföldjét akarja bevetni, annak gyarapítjuk a vetését. Aki azonban az evilág szántóföldjét akarja bevetni, annak adunk abból, de nem lesz osztályrésze a túlvilágon.” (Korán, 42:20)

,, És hagytuk ezeknek itt, és atyáiknak, hogy élvezzék [az evilági életet], amíg hosszúra nem nyúlt az életük. Vajon nem látják, hogy a föld[ük]re jövünk, és megkisebbítjük azt a szélein? Õk leszneke hát a gyõztesek?” (Korán, 21:44)

„…Mondd: ’Élvezd csak egy kevéssé a hitetlenségedet! Bizony, kárhozott vagy te a [Pokol] tüzére kárhozottak között.” (Korán, 39:8)

„Hagyd õket, hadd egyenek, élvezzenek és kecsegtesse õket az [evilág] reménye! Ám majd megtudják!” (Korán, 15:3)

Ahhoz, hogy az emberek ne ezzel szembesüljenek a túlvilágon, el kell gondolkozniuk a Korán emlékeztetõin és tanulniuk kell azokból.

AZ EVILÁG SZÉPSÉGEI TÖKÉLETLENEK

Ha Ön összehasonlítja ezt az életet a túlvilágival, az evilági élet olyan, mint egy álom vagy egy ábránd, ennek elsõszámú oka pedig az, hogy ez a világ tele van hiányossággal. Ahogyan az álomban megevett alma íze és a jóllakottság érzete szertefoszlott, miután Ön felébredt, úgy az evilági dolgok élvezete is tökéletlen és félrevezetõ a túlvilághoz képest. Isten, a Koránban ekképpen emlékezteti az embereket arra, hogy ez a világ becsapja õket :

„…Allah ígérete igaz. Ne hagyjátok hát, hogy az evilági élet elkápráztasson benneteket, és ne hagyjátok, hogy az elkápráztató elkápráztasson benneteket Allahot illetõen!” (Korán, 31:33)

Isten az embert száraz agyagból teremtette meg, majd az Õ Saját lelkébõl életet lehelt belé, az ember a „nemlét” állapotából, a „létezés” állapotába került. Isten job-ban ismeri az ember lelkének minden rezdülését, a gyengéit, a vágyait, azt, hogy mi tetszik neki vagy mire van szüksége, az aggodalmait, a félelmeit, mint maga az ember. Isten az egyik ájában így adja hírül, milyen közel van hozzánk:

,, Megteremtettük hajdan az embert és tudjuk, hogy milyen [gonosz gondolatokat] sugall néki a lelke. Mi közelebb vagyunk hozzá, mint a nyaki ütõere.” (Korán, 50:16)

Az ember a lelke mélyén igazán vágyik a tökéletességre. Isten, aki ismeri az ember összes kívánságát és vágyát, a próbatétel szükséges részeként, a világi életet számtalan áldással és ugyanakkor hiányossággal teremtette meg. Ha élni akar, ha meg akar szabadulni ezektõl a hiányosságoktól, ha meg akar tisztulni hibáitól, az embernek meg kell dolgoznia érte. És még ezzel együtt sem lehet elérni a tökéletességet ebben a világban, amit az ember úgy szeretne. Isten, ezt a kegyet a Paradicsomi életre tartogatja és csak azoknak a szolgáinak fogja adni, akik megérdemlik.

Az embernek, puszta létezése fenntartásáért is, rengeteg hiányossággal kell szembenéznie. Kivétel nélkül mindenkinek muszáj minden nap ennie, aludnia, elkerülnie a betegségeket, tisztálkodnia, odafigyelnie magára. Ugyanígy, ahhoz, hogy az ösztönén negatívumaitól megtisztuljon, és tiszta erkölcsre tegyen szert, az embernek mindig használnia kell lelkiismeretét és józan eszét.

Isten teremtése tökéletes, Urunk mindenre képes, bármit létre tud hozni, amit csak akar, ezt példázza az alábbi ája:

,, Õ Allah, a Teremtõ, az Alkotó és a Megformázó. Õt illetik meg a legszebb nevek. Õt magasztalja (mind)az, ami az egekben és a földön van. Õ a hatalmas és a bölcs.” (Korán, 59:24)

Isten azonban, bizonyos hiányosságokat, tökéletlenséget teremt, hogy ezzel elgondolkoztassa szolgáit.

Ha egyenként végiggondoljuk ezeket a hiányosságokat és összevetjük a Paradicsomi élet tökéletes voltával, talán jobban megértjük, milyen bölcsesség rejlik ennek a világnak a hibái mögött. Nézzünk rögtön egy példát! Az ember, bármennyire is erõlködik, nem tud tovább ébren maradni két-három napnál. Ezután szép lassan elveszíti a tudatát és aztán már nem is tud magáról. Ugyanígy, ha valaki napo kig nem fürdik, áporodottá válik, egy idõ után pedig teste nagyon is visszataszító változásokon megy át. Ráadásul az ember kénytelen rendszeresen enni és törõdnie is kell magával. A betegség is a tökéletlenségek egyike. Az ember olyan gyenge, egy apró, szemmel nem is látható baktérium vagy vírus ledönti õt a lábáról úgy, hogy hetekig pihennie kell és nem is tud mást tenni. Ilyen állapotban aligha képes valamire, szinte semmit sem tud élvezni, mások segítségére és ellátásra szorul.

Urunk, az Õ végtelen kegyelme folytán, megteremtette azokat a lehetõségeket is, amelyekkel elfedhetõk a hiányosságok, amikkel az ember nap mint nap szembesül. Ételt adott az embernek, amellyel erõhöz, egészséghez juttatja õt, eszközöket, amelyek a tisztaságot biztosítják a számára, és gyógyszereket arra az esetre, ha megbetegedne. Mindez, Isten irgalmasságának és védelmének a megnyilvánulása az emberek felett.

Az evilági életben a fentiekhez hasonló fizikai tökéletlenségek mellett lelki megpróbáltatások is érik az embert. A szív fájdalma, a félelmek és aggodalmak csupán néhány ezekbõl a nehézségekbõl. Ráadásul az ösztönén igen gyorsan megun mindent; nagy lobbal nekilát valaminek aztán egy idõ után elege lesz belõle. Ezek mind olyan hibák, amiket Is-ten szándékosan teremtett meg az evilági életben.

Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy míg a hitetlenek számára hatalmas büntetéssé változnak a lelki kínok, addig a hívõk élete ezektõl távol áll. Az ember ösztönénje számos elõnytelen tulajdonsággal együtt teremtetett, a hit és az Istenfélelem azonban eltávolítja az illetõt a rossztól és az ösztönén gyengeségeitõl. Ha valaki õszinte hittel és alávetéssel kötõdik Istenhez, akkor nem fog aggódni, nem lesz egykedvû, nem fog félni és nem lesz szomorú. Ezért a lelki fájdalmak, amikrõl beszéltünk, inkább a hitetlenek számára jelentenek nehézséget.

Isten, mindazokkal a hiányosságokkal, tökéletlenségekkel, amiket teremt, a világ hamis arcát mutatja meg az embereknek. Ezáltal az embernek hiányozni fog az az élet, amelyet nem árnyékolnak be a hibák, amely teljes és makulátlan: vagyis a Paradicsomi élet. A Paradicsomban az emberek örökké élnek és semmi miatt nem szenvednek, semmi sem untatja õket és soha nem fáradnak bele semmibe. Is-ten, errõl így szól a Koránban:

,, És azt mondják: ’Dicsõség Allahnak, Aki eltávoztatta tõlünk a szomorúságot. Bizony a mi Urunk megbocsátó és hálás, Aki – az Õ kegye által – az [örök] tartózkodás hajlékába szállásolt el minket, ahol nem nyomaszt fáradtság, sem pedig kimerültség.’” (Korán, 36:34-35)

Egy másik ájában Isten így szól arról, hogy a Paradicsomban az emberek mindent meg fognak találni, amit csak szeretnének:

,,Akik azt mondják: ’A mi Urunk Allah”, aztán az egyenes úton járnak – azokhoz lejönnek az angyalok [mondván]: ’Ne féljetek és ne legyetek szomorúak! Örvendezzetek a Paradicsomnak, amelyre ígéretet kaptatok! Mi a gyámolítóitok vagyunk az evilági életben és a túlvilágon. Tiétek lesz ott, amit csak megkívántok.” (Korán, 41:30-31)

Mivel a hitetlenek nem hisznek a túlvilág létezésében, ösztönénjük késztetéseit ebben a világi életben próbálják meg kielégíteni. Azt hiszik, boldogságuk annak arányában növekszik, mennyire tudnak részesedni az evilág áldásaiból. Ezért aztán mohón és kapzsi vággyal vetik magukat az evilág dolgai után, ahogyan ezt a következõ Korán-idézet is példázza:

,,Hagyj Engem azzal, akit önmagában teremtettem, neki bõséges vagyont adtam, s [vele állandóan] jelenlévõ fiakat. Bizony könnyûvé tettem [az életét], mindezek után mohón akarja, hogy még többet adjak.” (Korán, 74:11-15)

Pedig ezek a dolgok nem biztosítják az ember számára a boldogságot, egyik sem. A hitetlenek szívére az üresség érzése telepszik, melynek valódi oka az, hogy életvitelük ben nincs helye Istennek, s így ezt az ürességet megpróbálják anyagi dolgokkal kitölteni. Isten úgy teremtette meg az embert, hogy csak akkor leljen nyugalomra és boldogságra, ha Isten nevét említi. Aki nem emlékezik meg Istenrõl, annak élete üres vágyakkal telik, így például a vagyonhoz kötõdik, az anyagi javakat hajhássza, vagy a pozíciót, az elismerést, melyekrõl azt hiszi, majd boldogítani fogják õt.

Az ember a túlvilágon ismeri fel, milyen hiábavalóak is voltak az erõfeszítései ezen a világon. A túlvilágon fájdalmas büntetést kell elszenvednie, amiért ezen a világon elfordult Isten tetszésének keresésétõl. Olyan büntetés lesz ez, amelynek elkerüléséért az emberek odaadnák akkor a családjukat, és a vagyonukat, amihez ezen a világon szenvedélyesen ragaszkodtak, amelyért éjt nappallá téve dolgoztak. Mindent felajánlanának, amijük csak van, ha megmenekülhetnének akkor a büntetéstõl. Isten így szól a hitetlenek túlvilági helyzetérõl:

,, És ha minden vétkes léleknek a birtokában lenne minden, ami a földön van, bizony [szeretné] magát megváltani avval [a büntetéstõl]. Elrejtik a megbánásukat, miután [már] látják a büntetést. És igazságosan tétetik ítélet közöttük. Nem fognak jogtalanságot szenvedni.” (Korán, 10:54)

„Ha azoknak, akik vétkesek, minden a birtokukban lenne, ami a földön van és azzal együtt mégegyszer annyi, bizony szeretnék azzal megváltani magukat a Feltámadás Napján a szörnyû büntetéstõl! Olyasmi mutattatik meg nekik Allahtól, amivel nem számoltak.” (Korán, 39:47)

„[pedig] látják egymást. A gaztevõ azt szeretné, ha kiválthatná magát a kínzás alól e napon a gyermekeivel, a feleségével, a testvérével, s a nemzetségével, amely menedéket adott neki, s mindenkivel, aki a földön van, hogy ezáltal megmeneküljön. De nem! Ez bizony a Ladza (lobogó tûz)!” (Korán, 70:11-15)

Az embert az menti meg ezen a világon a fájdalomtól, a túlvilágon pedig az örök büntetéstõl, ha hisz, és Isten tetszését keresve él. Isten a Koránban megígérte azoknak, akik eszerint élnek, hogy ezen a világon is és a túlvilágon is szép életük lesz:

,,Aki jótettet cselekszik, lett légyen õ férfi, avagy nõ, és [amellett még] hívõ, azt bízvást jó életre fogjuk majd életre kelteni! És a fizetségüket a legjobb tetteik szerint fogjuk viszonozni.” (Korán, 16:97)

Az Iszlám egyik nagy tudósa Abdulkhadir Geilani is arra emlékeztetett, hogy az embernek nem az evilági élet elfoglaltságaival kell töltenie az idejét, hanem azzal, hogy Urunk tetszését keresse és a túlvilágot elnyerje, és azt mond ta, hogy mindent, amit az ember elhagy ezen a világon azért, hogy eszerint az erkölcs szerint élhessen, a legszebb formában megtalál majd a túlvilágon:

,, Ne az evés, ivás, öltözködés vagy a házasság legyen a legnagyobb gondod, ezek egyszerû dolgok. (Ezek nem célok, ezek eszközök ahhoz, hogy elérd a célodat. Ne tedd meg céllá az eszközt.) Ne feledd, hogy ezekre a nefiszed (ösztönéned) és a természeted vágyik. De akkor hol van a szív legnagyobb igyekezete? Ez az, amit igazán tudnod kell és meg kell találnod. Ne legyenek kétségeid, ez semmi más nem le-het, csak az Igazság meglelése. Erre kell irányuljon az erõfeszítésed, ez kell legyen a legfontosabb számodra. Akkor legkomolyabb és õszinte igyekezeted legyen hát Urad és az, ami Õnála van… Az evilág záloga a túlvilág. (…) Az emberek ebbõl a világból a túlvilágba távoznak az emberek közül ahhoz, aki a semmibõl Teremt… ezt tudd. Amitõl ezen a világon megválsz, azt legszebb formájában megtalálod a túlvilágon. Légy immáron úgy felkészülve, mintha csupán egyetlen nap maradt volna az életedbõl… (Abdulkhadir Geilani, Gönül Incileri Ikazlar, Bahar Yayinlari, 27,28,29.o.)

A MOHÓ VÁGY A BOLDOGSÁG ÚTJÁBA ÁLL

Isten, szól arról a Koránban, hogy az emberi léleknek két különbözõ tulajdonsága van. Ezek egyike a „lelkiismeret”, mely óv a rossztól és megparancsolja a jót, a másik pedig a „fudzsúr”, ami a rosszra ösztökél. A „fudzsúr” szó azt jelenti: „bûnös útra lépni, lázadni, vétkezni, hazudni, elfordulni az igazságtól, rendet bontani; erkölcsi romlást jelent, az istenfélelem ellentéte”. Vagyis ez a fogalom felölel mindent, ami az ember lelkében negatív. Isten közli a Koránban, hogy a léleknek fudzsúrt teremtett, ugyanakkor megteremtette az ettõl való tartózkodás képességét is, vagyis a lelkiismeretet:

,,a lélekre és arra, aki megformálta, és sugallta néki a bûnösségét és az istenfélelmét! Boldog, aki megtisztítja azt, és reményében csalatkozik az, aki megrontja.” (Korán, 91:7-10)

Az ösztönén fudzsúr részének két fontos tulajdonsága van, amire a Korán felhívja a figyelmet: a szenvedély és a mohóság. Aki nem gondol a túlvilágra és megelégszik ezzel a világgal, az mindenhez „szenvedélyesen” és „mohón” kötõdik. Próbál úgy élni, mintha a halál és a túlvilág nagyon messze lenne. Azokban a társadalmakban, ahol az emberek nem a Korán erkölcse szerint élnek, az emberi szenvedély dicséretes dolog, sõt keresett tulajdonság. Egy ember, az élethez való kötõdése mértékében, illetve az evilágból nyerhe tõ haszon megszerzéséért mutatott igyekezettel kivívja a hasonlóan torz értékrendû emberek elismerését. Jóllehet, ha így gondolkozik, az helytelen. Természetesen az embernek törekednie kell arra, hogy szép életet éljen, és meg kell próbálnia mindig, minden területen a tõle telhetõ legtöbbet megtenni. Ezzel az eltökéltséggel és határozottsággal azonban az „Istennek tetszõ életet” kell keresnie. Ha az emberek elfelejtik, hogy mindent, amijük van, Uruktól kapnak, és elragadja õket az evilág szenvedélye, illetve ha a Korán erkölcsét szem elõl tévesztik, az hiba.

A Koránban ez az ája felhívja a figyelmet arra, hogy a hitetlenek szenvedélyes szeretettel csüngnek az evilág javain: „és rendkívüli szeretettel szeretitek a vagyont.” (Korán, 89:20) Egy másik ájával Isten arra emlékeztet, hogy a hõn vágyott és szeretett áldások mindegyike „az evilág portékája”: „…Az evilág portékája csekély. A túlvilág jobb annak, aki istenfélõ.” (Korán, 4:77) Az itt „portékának” fordított szó szótári jelentése: „kevés és értéktelen, végül elmúló dolog”. Vagyis ha összehasonlítjuk az emberek által hõn áhított evilági áldásokat a túlvilágiakkal, az evilág dolgai értéktelenek és hamisak.

AKI HAGYJA MAGÁT BECSAPNI A HAMIS
VILÁG ÁLTAL,AZ MINDIG GONDTERHELT

Minden esemény, amit az emberek átélnek, minden szó, amit hallanak, minden kép, amit látnak, csakis Isten engedelmével teremtõdik meg. Ha az ember tudja ezt az igazságot és nyugodt emiatt, az a hit biztosította szépségek egyike. Aki tudja, hogy Isten az Uralkodó a Világegyetem minden létezõje felett, hogy Urunk mindig a legjobbat, legszebbet és leghelyesebbet teremti meg az ember számára, az alázatos és alávetõ lesz. Ezért mindig nyugodt és boldog. Tudja, hogy Isten mindent meghatározott sors szerint, jóval és bölcsességgel teremt, és bármit tesz is, biztonságban érzi magát. A hívõk alávetése az egyik Korán-idézetben így olvasható:

,,,Mondd: ’Nem ér bennünket semmi más, csak az, amit Allah elõírt nekünk. Õ a mi gyámolítónk. Allahra kell a hívõknek hagyatkozniuk.” (Korán, 9:51)

Egy hívõ, aki tudja, hogy minden Isten ellenõrzése mellett történik, bármi essék is meg vele, bármilyen gond, nehézség, vagy szükség sújtsa, semmiképpen nem esik kétségbe. Mindig megpróbálja a jót látni a dolgokban. Minden, amit az ember élete során megél, gondol, mond, a legapróbb részletekig nyilvánvaló Isten elõtt, már akkor, amikor az ember még meg sem születetett. Az ember, akkor szembesül a számára meghatározott dolgokkal, amikor eljön az ideje és akkor megéli õket. Mivel tudja, hogy a sorsban minden úgy van megteremtve, hogy a vége jó, mindig alázatos, nyugodt és biztonságban érzi magát. Isten, a Koránban így szól:

,,Egyetlen sorscsapás sem esik a földön, vagy bennetek, hogy – mielõtt azt megteremtettük volna – az Írásban ne állna – könnyû ez Allahnak – hogy ne bánkódjatok azért, ami kicsúszott a kezetek közül és ne örvendezzetek annak, ami néktek adatott. Allah nem szeret senkit, aki beképzelt és dicsekvõ.” (Korán, 57:22-23)

Aki nem képes megérteni ezeket az igazságokat, az hagyja magát becsapni a múlandó világ portékája által és vétkezik önmaga ellen. Aki tévesen azt gondolja, hogy a dolgok Istentõl függetlenül alakulnak, az módot keres arra, hogy az eseményekbe beavatkozzon. Ha látszólag úgy tûnik, a dolgok rosszul mennek, vagy az ember ellen dolgoznak, akkor az ember végtelenül elszomorodik és boldogtalanná válik. Az emberek hite nem helyénvaló, ezért folytonos stresszben élnek, a legkisebb dolog is kiûzi az álmot a szemükbõl, túlfeszíti az idegeiket, testileg és lelkileg is kárt okozva bennük. Hogy megszabaduljanak a belsõ feszültségtõl, az emberek végül mindenféle módszerhez fordulnak. Belemerülnek a szórakozásba vagy éppen úgy próbálnak megnyugodni, hogy minden gondolatot számûznek a fejükbõl. Ezek a dolgok azonban nem fognak igazi nyugalmat és boldogsá got hozni a szívnek. Hiszen, ahogy Isten mondja az egyik ájában:

„Akik hisznek, és akiknek a szívét az Allahról való megemlékezés nyugalommal tölti el – bizony a szíveket az Allahról való megemlékezés tölti el nyugalommal.” (Korán, 13:28)

Az ember csakis úgy leli meg a boldogságot, ha Istenhez fordul, aláveti magát Urunknak, és azt az erkölcsöt követi, amit Õ elõírt.

Isten megmutatta a módját annak, hogy az emberek hogyan tudnak megszabadulni az evilági élet boldogtalanságaitól és hogyan tudják megélni az igazi boldogságot, ennek ellenére az emberek tudatosan elfordulnak, és ezzel csakis „maguknak ártanak”. Isten, az ilyen emberek helyzetét így írja le az egyik ájában:

,,Allah nem vétkezik az emberek ellen semmiben. Az emberek vétkeznek sajátmaguk ellen.” (Korán, 10:44)

Akik ezzel együtt helytelen utat választanak a megnyugvásra, vagy arra, hogy felvidítsák magukat a stressz és a gondok szorítása után, azok nemcsak hogy ezen a világon nem lesznek képesek az áhított dolgokat átélni, de a túlvilágon orvosolhatatlan szomorúság fog erõt venni rajtuk. AKoránban kinyilatkoztatott, hogy azok, akik Isten útjáról letérve, más dolgok után szaladtak, tõlük várva a segítséget, azoknak ezek a dolgok a túlvilágon „nem tettek egyebet, csak a kárukat tetézték”:

,,Nem Mi vétkeztünk ellenük, hanem õk vétkeztek sajátmaguk ellen. És miután eljött a te Urad parancsa, nem használtak nekik semmit az õ isteneik, akikhez Allah helyett fohászkodtak. És nem tettek egyebet, csak a kárukat tetézték.” (Korán, 11:101)

Nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten a Korán számos helyén hírül adta az embereknek, hogy megbocsátó és elfogadja a bûnbánatot. Az ember, élete során rengeteg hibát elkövethet, mire ezekre az igazságokra rájön. A fontos az, hogy felismerje, rossz úton jár, bûnbocsánatot kérjen és próbáljon meg olyan erkölcs szerint élni, amilyet Urunk megszabott. A Koránban, Szálih próféta népének beszélgetésébõl megtudjuk, mit kell tenniük az embereknek ahhoz, hogy Isten tetszését elnyerjék:

,,És Tamúd [törzséhez elküldtük] az õ testvérüket, Szálihot. Azt mondta: ’Ó népem! Szolgáljátok Allahot! Nincs más istenetek Rajta kívül! Õ hívott életre benneteket a földbõl és Õ adott nektek lakhelyet rajta. Kérjetek hát bocsánatot Tõle, aztán forduljatok Hozzá megbánással! Bizony, az én Uram közel van és meghallgat.” (Korán, 11:61)

Urunk, a Korán egy másik helyén így emlékeztet arra, hogy a fohászkodó fohászára azonnal válaszol:

,,Ha az Én szolgáim kérdeznek téged Felõlem, nos Én közel vagyok [hozzájuk], felelek a fohászkodó fohászára, amikor Hozzám fohászkodik. Hallgassanak hát [az Én hívásomra] és higgyenek Bennem. Talán az igaz úton fognak járni.” (Korán, 2:186)

HIÁBAVALÓ A FÁRADOZÁSUK

Szinte minden ember arra törekszik, hogy ebben a világi életben valamiféle sikert érjen el. Bármennyire is különbözzenek a kérdések, amelyek foglalkoztatják õket, ezeknek az embereknek van egy közös tulajdonságuk: megkapni a fizetséget azért, amiért megdolgoztak… Akik az evilági életet teszik meg céljukká és szem elõl veszítik a túlvilágot azt hiszik, hogy ha evilági erõfeszítéseikért cserébe megkapják, ami jár, akkor minden nehézség megérte, amit érte tettek.

Jóllehet, ezek az emberek megfeledkeznek egy nagyon-nagyon fontos igazságról: „Isten megelégedésérõl”. Ami az ember munkáját vagy az abból származó eredményt igazából értékessé teszi az az, hogy Isten elégedett-e az illetõ személlyel. Az erõfeszítés, amit egy olyan ügyben tesznek, ami nem Isten tetszését hivatott elnyerni, vagy az ebbõl származó siker múlandó, akárcsak az evilági élet. Egy napon vége lesz, mint mindennek, ami ezen a világon van. Ezért hasonlítja „délibábhoz” Isten mindazt, amit a hitetle nek evilági életükben tesznek. Ezek az emberek a túlvilágba lépve, ha Isten úgy akarja, addigi cselekedeteik hiábavaló voltával fognak szembesülni:

,,A hitetlenek cselekedetei azonban olyanok mint a délibáb a síkvidéken. Aszomjúhozó azt gondolja róla, hogy víz. Mikor aztán odaér, nem talál ott semmit. [Ehelyett] Allahot találja magánál, aki teljesen kifizeti a számláját. Allah gyors a leszámolásban.” (Korán, 24:39)

Mint látjuk, az ember, ha nem Isten tetszését tartja szem elõtt cselekedeteiben, még ha a világ legfontosabb dolgát is végzi, ennek nem biztos, hogy van értéke Isten Színe elõtt. Amíg az illetõ nem Isten tetszésének megfelelõen cselekszik, hiába ismeri el õt környezete, vagy hiába ismeri õt mindenki jó embernek, az még nem akadályozza meg, hogy cselekedetei ne legyenek hiábavalóak. Isten ekképpen adta hírül a Koránban egyes emberek túlvilági helyzetét, akik azt hitték magukról, hogy jó dolgokat tesznek:

,,akiknek az igyekezete tévúton járt az evilági életben, noha õk úgy gondolták, hogy helyesen cselekszenek” (Korán, 16:104)

Az ember a halála után érti meg, hogy azok a dolgok, amiket szenvedélyesen hajszolt, a túlvilági áldásokhoz képest mennyire értéktelenek, és ez akkor majd végtelen megbánásra fog okot adni. Amikor az ember megtudja, hogy mindaz az erõfeszítés, amit életében tett, felesleges volt, ezt a szomorúságot örökkévaló bánattá változtatja majd. Isten, ezeknek az embereknek a túlvilági helyzetérõl így ad hírt:

,,Õk azok, akiket a túlvilágon csak a [Pokol] tüze várja. Hiábavaló az, amit cselekedtek itt és hamisak az õ tetteik.” (Korán, 11:16)

Nyilván senki sem szeretné, hogy füstbe menjen mindaz, amit egész élete során tett. Erre a megoldás az, hogy az ember ne a múlandó evilágért, hanem a valódi és végtelen túlvilági életért törekedjen. Ha az ember, minden tettében Is-ten tetszését tartja szem elõtt, ha minden igyekezetével azon van, hogy Urunknak tetszõ erkölccsel éljen, akkor a legkisebb jótettéért is hiánytalan fizetséget remélhet. Isten, az egyik ájában felfedi elõttünk, hogy Lukmán próféta, fiának ezt a tanácsot adta:

„Ó, fiam! Íme! Legyen az (akár) egy mustármag súlynyi, s legyen az sziklában, vagy az egeken, avagy a földön, Allah elhozza azt. Lám! Allah a Lágy, az Értesült.” (Korán, 31:16)

Egy másik ájában pedig Isten azt mondja, hogy a hívõk õszinte cselekedeteihez még Saját áldásából is hozzátesz:

„Akik azonban hisznek és jótetteket cselekszenek, azoknak [Allah] a nekik járó teljes fizetséget adja és még meg [is] tetézi nekik a kegyelmébõl. Akik azonban fennhéjáznak és felfuvalkodnak, azokat [majdan] fájdalmas büntetéssel bünteti és nem találnak [majd akkor] maguknak Allahon kívül sem védelmezõt, sem segítõt.” (Korán, 4:173)

Akkor hát annak, aki rossz úton jár, meg kell bánnia tetteit és Urunkhoz kell fordulnia, még mielõtt egy ilyen nap elérkezik:

„Hallgassatok Uratokra, mielõtt eljön egy olyan nap, amelyet Allah [immár] nem hárít el! Azon a napon nem lesz hely, ahol menedéket találnátok és nem lehet tagadnotok.” (Korán, 42:47)

ISTEN, A HITETLENEKET EZEN A VILÁGON IS,
ÉS A TÚLVILÁGON IS MEGBÜNTETI

Azok az emberek, akik ennek a világnak a hamis arcába szerettek bele, nem csak a túlvilágon, hanem, Isten engedelmével, ezen a világon is szenvednek hibáik miatt. Aki nem a Korán erkölcse szerint él, az a világ leggazdagabb embere is le-het vagy a legnagyobb tudású, többnyire ezek a tulajdonságai nem teszik õt boldoggá. Mivel tagadja az igazságot, Is-ten, élete csaknem minden pillanatában gondterheltséget és boldogtalanságot teremt az ilyen ember szívébe. Nagyon sok áldással, amit szeret, elválaszthatatlanul együtt él, mégsem tudja igazán élvezni egyiket sem. Akármilyen boldognak és kiegyensúlyozottnak látszik is, ez általában megtévesztés.

A hitetlenek gondterheltsége kihat egész életükre. Nem képesek felmérni Isten erejét, nem gondolkodnak el a sorson és nem nézik pozitívan a dolgokat, nem a megfelelõ erkölcs szerint viselkednek, és ez megnehezíti az életüket. És mivel nem tudják felfogni, hogy a Korán erkölcse milyen tökéletes és boldog életet kínál az embereknek, azt hiszik, a világon mindenki ugyanolyan problémákkal küzd, mint õk. Pedig az õ problémáik teljes mértékben eltorzult hitviláguknak köszönhetõek. Isten, a Koránban kinyilatkoztatta, hogy azoknak az embereknek, akik eltévelyedtek a helyes útról, hitetlenségük miatt ez a világ is büntetés:

„… És akit Allah tévelygésbe visz, annak számára nincs útmutató. [Már] az evilági életben meglesz a büntetésük, ám a túlvilági büntetés még gyötrelmesebb lesz. Nem lesz akkor senkijük, aki oltalmazná õket Allahtól. (Korán, 13:33-34)

Ha bepillantunk azoknak az embereknek az életébe, életük különbözõ területeire, akik elfordulnak az igaz vallástól, amelyet Isten azért küldött le, hogy az emberek élete szép legyen, még inkább szembetûnõ, mennyire átfogja, milyen nagy befolyással van a gond és a fájdalom az életükre. Ezeknek az embereknek a többsége másra sem vágyik gyermekkora óta, mint hogy sok pénzt keressen, gazdag legyen és ezt a gazdagságot arra költse, amire akarja. Ez számukra olyannyira fontos, hogy mindenféle áldozatot meghoznak, csak hogy céljukat elérjék. Ahogy az iskolaévek véget érnek, és életükben valódi felelõsségeket kezdenek vállalni, úgy gondolják, immáron az élet nehézségeivel is találkoztak.

Mivel nem gondolnak arra, hogy Isten az, aki az áldást osztja, és kegyébõl bõven ad annak, akinek akar, ugyanakkor megvonja attól, akitõl akarja, teljesen tönkreteszik magukat miközben a múlandó vagyon és pozíció megszerzésén fáradoznak. Fáradozásaik közepette, sokszor még azokat a dolgokat is kénytelenek feláldozni, amelyeket szeretnek. Egy csomó nehézség és probléma után, talán megkapják a világ hamis díszeit, amelyekrõl azt hiszik, hogy boldoggá fogják tenni õket, ám az eredmény akkor is ugyanaz. A szorongáshoz, amit amiatt éltek át, hogy elérjék, amire vágynak, ezúttal a félelem párosul, hogy elveszítik ezeket a dolgokat. Nem tudnak boldogan élni azzal, amijük van, és nem elég számukra az, amit kaptak. Állandóan helyzetükre panaszkodnak, mindig amiatt siránkoznak, amijük nincs. Ha náluknál gazdagabb, kulturáltabb, tehetségesebb vagy szebb embert látnak, az már elég ahhoz, hogy kedvüket szegje.

Megpróbálják nem kimutatni nyomorúságos állapotukat. Mindenféle dologgal foglalkoznak, megpróbálják felvidítani magukat, megpróbálnak menekülni lelkük bánatának szorításából. Idõnként sikerül ez nekik, ám ez valójában múlandó és felszínes öröm. Ilyenkor látszólag boldogok, de ez valójában nem tartós boldogság. Mivel lelkiállapotukat, aggodalmaikat, félelmeiket megpróbálják elrejteni, pszichológiai értelemben állandó nyomás alatt élnek. Még ha meg is feledkeznek a gondokról, mivel nem vetik alá magukat Istennek, bármilyen más dolog újra elszomorítja õket, újra reménytelenség és borúlátás vesz erõt rajtuk. Elég egy apró ok és hirtelen elkedvetlenednek. Elegendõ, ha például egy vidáman hahotázó kereskedõnek hirtelen az adósságát említik, vagy egy diáknak eszébe juttatják a rossz jegyeit, vagy az idõs embernek a fiatalságát. Elég ha valaki, aki elvesztette egy szeretettjét, a vele eltöltött idõre emlékezik, vagy ha másvalaki arra a barátjára gondol, akivel elváltak útjaik. Megint mást az szomorít el, ha arra gondol, közeledik az elkerülhetetlen halál.

Ahelyzeten az sem változtat, hogy ezek az illetõk gazdagok vagy szegények, fiatalok vagy öregek, szépek vagy csúnyák. Ugyanolyan helyzetben van az is, aki reggeltõl estig nehéz körülmények között kénytelen dolgozni és az is, akinek nem kell semmiért felelõsséget vállalnia, és jólétben él. Állandó bánat gyötri õket, amiért nem kapnak valódi figyelmet, törõdést, szeretetet és gyengédséget a környezetüktõl. Azt gondolják, napi rutin teendõiknek és felvállalt felelõsségeiknek sohasem lesz vége, és ez az egész csak untatja õket. Észreveszik, milyen monoton és értelmetlen az életük, de nem tudnak mit tenni ellene, és ez még inkább boldogtalanságba taszítja õket.

Azok, akik ilyen helyzetben vannak, addig nem is fognak tudni megszabadulni a gondoktól és aggodalmaktól, amíg nem hisznek Istenben. Mégsem keresnek Istennél menedéket és nem az Õ útjának követésében keresik a megoldást. Próbálnak hozzászokni az életükhöz, és megpróbálják a nehézséget, a bánatot az élet részeként elfogadni.

Valójában az történik, hogy Isten, ezekkel a fájdalmakkal bünteti meg õket ezen a világon azért, mert nem hisznek. Mivel nem veszik figyelembe, hogy az igazi élet a túlvilági élet, és ehelyett a világ hamis dolgai felé fordulnak, az evilági fájdalmak számukra folyamatosak.

A Korán hírül adja, hogy a túlvilágon még nagyobb büntetés várja ezeket az embereket:

„És Allah megízleltette velük a szégyent az evilági életben. A túlvilág büntetése azonban még súlyosabb. Bárcsak tudták volna!” (Korán, 39:26)

A túlvilág és a túlvilági büntetés valóságát, amit evi lági életükben meghazudtoltak, ott majd meglátják, de ez már mit sem segít rajtuk, Isten átka és büntetése lesz az õ osztályrészük:

„És azok, akiknek a Paradicsom jutott osztályrészül, így szólították meg a [Pokol] tüzére kárhozottakat: ’Mi igaznak találtuk azt, amit a mi Urunk megígért nekünk. Vajon ti is igaznak találtátok azt, amit a ti Uratok ígért?’ ’Igen’ – mondták. És egy hírnök hangos szóval kihirdeti közöttük: ’Allah átka [súlyosbodik] a vétkesekre, akik [másokat is] távol tartanak Allah útjától, s azt kívánják, hogy görbe legyen az, és akik nem hisznek a túlvilágban.” (Korán, 7:44-45)

A HAMIS VILÁG HAMIS ÉRTÉKEI

Akik megfeledkeztek a túlvilágról és azt hiszik, hogy ez a világ az egyetlen élet, azok egy olyan rendszert építettek fel maguknak, ami meg sem közelíti a Korán által diktált erkölcsöt. Olykor úgy tûnhet, hogy ezek az emberek a Korán szerint viselkednek, valójában azonban, még ha így tesznek is, a háttérben evilági érdekek bújnak meg. Az ilyen gondolkodású emberek olykor a környezetüknek akarnak megfelelni, nekik akarnak tetszeni, vagy egy bizonyos helyet akarnak maguknak megszerezni és ezért akarnak egyenes, õszin te, segítõ, alázatos és hû emberek lenni. Céljuk érdekében pedig az ennek megfelelõ viselkedést választják. Magatartásuk azonban erõltetett és, mivel evilági haszon érdekében történik, múlandó. Aki nem kapja meg a várt hasznot, az hiába volt addig alázatos és önzetlen a barátaival szemben, hirtelen nagyon is gõgössé, sértõdötté és önzõvé válhat.

Emellett a tudatlanság erkölcsében élõk folyton csak a hasznot számítgatják. Mielõtt megtennének valamit, az jár a fejükben: „Vajon, ha így teszek, ki mit fog szólni, mit fognak rólam gondolni? Vajon milyen hasznom lesz ebbõl?” Ez azt mutatja, hogy az illetõk nem Isten tetszését tartják szemük elõtt, hanem férjük-feleségük, barátaik akaratát és saját vágyaikat. Ez esetben a szeretet, õszinteség, jóság, barátság, irgalmasság, türelem és hasonló tulajdonságok nem lehetnek tartósak, ezek a tulajdonságok nem igaziak az ilyen emberekben, csak a felszínen tûnhet úgy. Érzelmeik múlandó érzelmek, amik csupán az evilági életüket irányító tudatlan emberek hamis értékein nyugszanak.

A szeretet Isten, mint oly sok más érzelmet, a szeretet érzését is elültette az ember szívében. Ami az emberre hárul az az, hogy ezt a tulajdonságot a legmegfelelõbb módon használja, úgy, ahogyan Isten a Koránban tanácsolja. A hívõk útmutatójuk nak választották a Koránt, ezért szeretetüket Urunk felé irányítják, aki megteremtette õket és mindazt, ami a birtokukban van, továbbá az Õ tetszését keresõ hívõk felé.

Akiket viszont elragad az evilág ékessége, azok szenvedélyes szeretettel kötõdnek azokhoz a dolgokhoz, amiket Istentõl próbatételként kapnak, például ami az embereket illeti, „ugyanúgy szeretik õket, ahogy Allahot”. Isten, a Koránban ekképpen szól a hitetlenek visszájára fordult szeretet-felfogásáról:

„Vannak az emberek között olyanok, akik Allah mellé vetélytársakat állítanak, és ugyanúgy szeretik õket, ahogyan Allahot. Ám akik hívõk lettek, jobban szeretik Allahot [mint a társítók]. Bárcsak tudnák a társítók, hogy az erõ teljes egészében Allahé, és Allah szigorú a kínzásban! [Erre azonban csak akkor döbbennek majd rá] amikor látni fogják a kínzást [a Feltámadás Napján].” (Korán, 2:165)

Az egyik olyan dolog, amin a hitetlenek csüngnek torz szeretetükkel, az evilági javak. A javak hõ szeretete miatt óriási hévvel kapaszkodnak a múlandó dolgokba, és legyõzik õket lelkük kapzsi, önzõ vágyai. A Korán így ír errõl a viselkedésrõl:

„és bizony erõs benne a javak iránti szeretet.” (Korán, 100:8)

Pedig Isten közölte az emberekkel a Koránon keresztül, hogy a javak csupán az evilághoz tartozó próbatételek, és figyelmeztette is az embereket e szenvedéllyel kapcsolatban:

„Tudjátok meg, hogy javaitok és gyermekeitek kísértés [néktek], és hogy Allahnál [majdan] nagy fizetség [vár].” (Korán, 8:28)

„Ti hívõk! Javaitok és gyermekeitek ne vonjanak el benneteket attól, hogy megemlékezzetek Allahról! Akik így cselekszenek, azok a kárvallottak.” (Korán, 63:9)

A hívõk tudatában vannak ennek az igazságnak és nem ragadja el õket a javak szeretete. Mivel tudják, hogy az áldások, amikhez hozzájutnak, Urunktól valók, ez számukra inkább annak eszköze, hogy hálát adjanak Istennek. Az anyagi javakat, amiket megszereznek, Isten tetszésének elnyeréséért, jó dolgokra használják, ha pedig többet akarnak, azt azért akarják, hogy jóra fordíthassák. Szulejmán (Salamon) prófétának nagy gazdagság adatott, õ pedig így nyilatkozott meg arról, hogy ezeket az áldásokat milyen céllal kérte:

„S mondá: ’Én jobban szerettem (valaha) a jók élvezetét az Uramra való megemlékezésnél … ” (Korán, 38:32)

Salamon próféta kimagasló erkölcse bemutatja nekünk, hogyan kell a hívõknek az evilági élet gazdagságához viszonyulnia. Az embernek, szeretetét mindig Urunk felé kell irányítania, aki állandóan védelmezi õt, és határtalan áldást juttat neki.

Azon emberek szeretetének hamisságát, akik nem a Korán erkölcse szerint élnek, leginkább abban látjuk tükrözõdni, ahogyan baráti körüket megválasztják. Ha valaki nem gondolkodik el a túlvilág létezésén, az barátait is érdekekre alapozva fogja megválasztani, méghozzá úgy, hogy olyan barátokkal veszi körül magát, akik a leginkább hasznára vannak ebben a világban. Mindkét fél keres valamit a másikban, olyan barátot keresnek, akibõl anyagi téren és lelkileg is hasznot lehet húzni, aki társadalmi státuszt biztosít, aki elõsegíti, hogy a másik köztiszteletnek örvendjen.

Fontos számukra, hogy a kiválasztott személy fizikailag hogy néz ki, milyen a családi állapota, anyagi helyzete, képzettsége, képességei. Aszeretet, tisztelet, hûség, odaadás és más hasonló pozitív tulajdonságok, sokszor inkább háttérbe szorulnak. Ha valaki ilyen meggondolásból barátkozik, ott, mivel nincs igazi szeretet és tisztelet, igazi boldogság sem lehetséges. Ez a filozófia az ilyen embereket a házasságba is elkíséri, a házastársat, csakúgy mint a barátokat, a kölcsönös érdek alapján választják meg.

A hívõre ennek pont az ellenkezõje jellemzõ. Aki hisz Istenben, az a másik embert is Istenben való hitéért, kötõdéséért, szép erkölcséért szereti és tiszteli. Vele nem evilági haszon érdekében van együtt, és nem múlandó együttlét az övék, hanem a végtelen, Isten tetszését elnyerõ szeretet átélését remélik. Isten kinyilatkoztatta, hogy a túlvilágon, házastársukkal együtt jutalmazza meg az ilyen embereket:

„Akiknek a Paradicsom az osztályrészük, azok ma örvendeznek foglalatosságukban. Õk és feleségeik az árnyékban kerevetekre dõlve fekszenek.” (Korán, 36:55-56)

„Szolgáim! Nem kell félnetek és nem kell szomorkodnotok! [Ti], akik hittetek a jeleimben és alávetettétek magatokat [Nekem], lépjetek be a Paradicsomba. Afeleségeitekkel együtt örvendezni fogtok. Aranytálakat és serlegeket hordoznak körbe közöttük és az lesz bennük, amire a lélek áhítozik, és ami gyönyörûsége a szemnek. És örökké ott lakoztok. Ez a Paradicsom, amit örökül kaptatok azért, amit cselekedtetek.” (Korán, 43:68-72)

A jóság

Azokban a társadalmakban, ahol az emberek nem a Korán erkölcse szerint élnek, a jóság fogalmáról is más és más az elképzelés, ahány ember, annyiféle. Pedig Isten hírül adta a Koránban az embereknek, mit jelent valójában a jóság:

„Nem az a jóság, ha arcotokat napkelet és napnyugat felé fordítjátok, hanem az, ha valaki hisz Allah-ban, az Utolsó Napban, az angyalokban, az Írásokban és a prófétákban. [Jóság] az, ha valaki a vagyonát – bár számára kedves az – odaadja a rokonainak, az árváknak, a rászorulóknak, a megszorult utazónak, a kéregetõnek és a rabszolgák kiváltására. [Hívõ] az, aki jól végzi az imát, aki kiadja a zakát, akik a megkötött szövetséget betartják, akik türelmesek a nyomorban, a betegségben és a harc idején. Õk az Igazak, õk az Istenfélõk.” (Korán, 2:177)

„… az a jóság, ha valaki istenfélõ …” (Korán, 2:189)

Egyes emberek, akiknek fogalmuk sincs a Korán erkölcsérõl, megpróbálják magukat „jóra törekvõnek”, „tiszta szívûnek” feltüntetni, ezzel valójában saját lelkiismeretüket akarják megnyugtatni, és az emberek tetszését kívánják elnyerni. Ezek az emberek, bármi jót is tesznek egy másik emberért, többnyire az jár a fejükben, mit kapnak ezért cserébe. Ha az illetõ, akin segíteni kell, jómódú, akkor a késõbb lehetséges haszon reményében, amit ettõl az illetõtõl várhatnak, azonnal cselekszenek. Ha viszont olyan emberen kellene segíteni, akinek nincsen befolyása környezetében vagy anyagi helyzete nem megfelelõ, akkor mindjárt azt számolgatják, milyen elõnyei és milyen hátrányai lehetnek a segítségnek. Nehezükre esik a segítségnyújtás vagy hogy valami jót tegyenek, hiszen nincsen semmi, amit cserébe kapnának. Ezért aztán vagy csak ímmel-ámmal tesznek jót, különösebb odafigyelés nélkül, vagy nem is segítenek.

Emellett vannak olyan emberek is, akik azért tesznek jót, hogy még többet kérhessenek. Jót tesznek, s közben nem Isten tetszését tartják szemük elõtt, hanem azt nézik, milyen hasznot húzhatnak a másik emberbõl, vagy mit várhatnak cserébe az evilági élettõl. Egy hívõ ember, ha jót tesz, azért csakis Istentõl remél fizetséget, és õszinte hittõl hajtva cselekszik. Minden cselekedetére, így jócselekedetére is az jellemzõ, hogy csakis Isten elégedettségét keresi. Urunk hírül adta, hogy az õszinte magatartásért a hívõk „szebbet és többet” fognak kapni:

„Aki [majdan] valami jótettel jön elõ, annak tízszer annyi [lesz a jutalma]. Aki pedig valami rossz cselekedettel jön, annak a fizetsége ugyanannyi lesz csupán. Nem fognak jogtalanságot szenvedni.” (Korán, 6:160)

Mondd: „Ti hívõ szolgáim! Féljétek Allahot! Akik jóravalók, azok jóra számíthatnak az evilágon. Allah földje tágas. Az állhatatosak a nekik járó teljes fizetséget kapják meg mérték nélkül.” (Korán, 39:10)

„Akik jóravalók, azoké lesz [majdan] a legjobb, és még több. És nem borítja majd orcáikat sem fekete por, sem megaláztatás. Õk azok, akiknek a Paradicsom lesz az osztályrészük, és örökké benne lakoznak majd.” (Korán, 10:26)

„Allahé (mind)az, ami az egekben és a földön van, avégett, hogy megfizessen - tetteik szerint - azoknak, akik rosszat cselekedtek és hogy azoknak, akik jót cselekedtek, a legjobb tettük szerint fizessen.” (Korán, 53:31)

A barátság

Isten a Koránban azt mondja:

„Aki vakságában elfordul Allahtól, amellé egy Sátánt rendelünk, és az lesz az õ társa.” (Korán, 43:36)

Vagyis, aki elfordul Isten vallásától, az a sátán barátjává válik. Egy másik ája ekképpen ad hírt ugyanerrõl az igazságról:

„Asátánokat azok gyámolítójául rendeltük, akik nem hisznek.”(Korán, 7:27)

Asátán, befolyása alá vonja azt, akit barátjává fogadott és saját visszataszító erkölcse szerint manipulálja õt. Azok az emberek, akik nem Isten tetszését és megelégedését vívták ki, hanem a sátán barátságára tettek szert, nagyon sok olyan áldástól megfosztatnak, amit Isten az emberek számára teremtett. Ezen veszteségek egyike az, hogy az illetõ senkivel sem képes valódi értelmében vett barátságot kialakítani. Abarátság olyan ajándék, ami Urunktól származik és azoknak adja, akik Õt választották barátjuknak. AKoránban a következõ ája szól arról, hogy Isten ezeknek az embereknek megadja az õszinte hívõk bizalmas barátságát:

„[Egyedül] Allah a ti istápolótok és a küldötte, s [velük együtt] azok, akik hisznek: akik elvégzik az istentiszteletet és megadják a zakatot.” (Korán, 5:55)

A sátán barátsága viszont lépten-nyomon magára hagyja az embert. Hiszen a sátán, a hazugságot, a vétket, a lázadást, a rosszat, a tagadást, a bosszút és a gyûlöletet teszi tetszetõssé azok szemében, akiket barátjává fogadott. Az az ember, aki a sátán befolyása alatt áll, környezetéhez ilyen felfogással fog közelíteni. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy elõször is saját érdekei vezérlik, eszerint cselekszik, mindig csak magára gondol, mindig õ saját maga legjobb barátja. Ezért aztán az ilyen emberek, a Koránban olvasott értelmezés szerint, képtelenek arra, hogy igazi és tartós barátságokat építsenek ki.

Egy olyan társadalomban, ahol az emberek nem a Korán erkölcse szerint élnek, nagyon nehéz olyan barátra lelni, akitõl segítséget lehet kérni, akinél biztonságban lehet tudni olyan értékes dolgokat, mint az ember munkái, anyagi javai vagy éppen a pénze, akire rá lehet bízni a titkokat, és aki valóban õszinte barát. Ráadásul ebbe a helyzetbe az emberek olyannyira beletörõdtek már, hogy úgy látják, ez egy megváltoztathatatlan törvénye az életnek.

Egy ilyen bizalmatlan légkörben lehetetlen, hogy az emberek nyugodtak és boldogok legyenek, hiszen azok is, akikrõl az hinnék, hogy a barátaik, valójában lehet, hogy csak érdektõl vezéreltek. Ezért itt egészen másként tekintenek az emberekre, mint jó barátokra. Lehet, hogy féltékenyek a másik ember munkájára, kocsijára vagy lakására, vagyis féltékenyek a többi emberre, lehet, hogy megpróbálják túlszárnyalni õket. Így aztán a legkisebb alkalmat sem szalasztják el, hogy a másik ember hiányosságait keressék és megpróbáljanak felülkerekedni a másikon. Azok, akik így cselekszenek, tudatában vannak annak, hogy egy bizalmatlan és nem õszinte közegben valójában senkinek sem lehetnek a barátai. De mivel nem az Isten által leküldött megoldást, vagyis a Korán által leírt erkölcsöt keresik, holott Isten ezt választotta ki az emberek számára, nem is tudnak megmenekülni ettõl a helyzettõl. Nekik, akik nem fordulnak a helyes út felé, a túlvilágon sem lesz egyetlen ba rátjuk sem. A boldogtalan, nem õszinte, bizalmatlan evilági közeg a túlvilágon még inkább érvényre jut. Arról, hogy a túlvilágon milyen sors vár azokra, akik a sátánt választották barátjuknak, Urunk azt mondja:

„Nincs hát ma itt barátja.” (Korán, 69:35)

„És hanyatt-homlok bukfenceznek bele: õk, és a tévelygõk és Iblis seregei mind. Õk azt mondják, miközben egymással civakodnak benne: ’Allahra, bizony nyilvánvaló tévelygésben voltunk, amikor egyenlõnek tartottunk benneteket a teremtmények Urával. Nem mások, csupán a bûnösök vezettek félre minket. És most nincsenek közbenjáróink’”. (Korán, 26:94-100)

Ellenben a hívõk közti barátság nagyon is erõs és tartós. Hiszen Istenbe vetett õszinte hitük és istenfélelmük az, ami összehozta õket és a barátság szálait kötötte meg közöttük. Ahogyan Urunk az alábbi ájában tudtunkra adta, a hívõk egymás testvérei:

„Fogódzkodjatok szilárdan Allah kötelékébe mindnyájan, és ne húzzatok szét! Emlékezzetek Allah kegyelmére, amiben benneteket részesített: amikor egymás ellenségei voltatok, Õ egyesítette a szíve teket, így a kegye által testvérek lettetek. ATûz szakadékának szélénél voltatok, de Õ megmenekített onnan benneteket! Ekként teszi Allah nyilvánvalóvá számotokra a jeleit, hogy az igaz úton járjatok.” (Korán, 3:103)

Ezért az igaz barátság, ami a hitre alapozva megszületik a hívõk között, ha Isten úgy akarja, ezen a világon és a túlvilági életben is, örökké tartani fog.

„Aki engedelmeskedik Allahnak és a küldöttnek, azok [majdan a Paradicsomban] együtt lesznek a prófétákkal, az igazságosokkal, és az igazakkal, akiket Allah a kegyében részesített. Milyen jó tár sak ezek!” (Korán, 4:69)

A türelem

Azokban a társadalmakban, amelyek nem a Korán erkölcse szerint élnek, ha valaki nem tanúsít túlzott reakciót az egyes eseményekkel kapcsolatban és inkább nyugodtan viselkedik, arra azt mondják, türelmes. Pedig ezek az emberek is könnyen kijönnek a sodrukból, ha váratlan dolgokkal szembesülnek. A nyugodtnak és kimértnek ismert ember is egy pillanat alatt agresszívvá, ingerültté és kontrollálhatatlanná válhat. Ez azért van, mert türelmük nem igazi „türelem”, hanem csak „elviselik” a dolgokat.

Ez a két dolog teljesen különbözõ egymástól. Ha va laki elviseli a dolgokat, annak van egy határa, és ez a határ mindenkinél más és más. Ha ezt a határt átlépik, az illetõ addigi nyugodt viselkedése megváltozik, átadva helyét különféle helytelen reakcióknak. A türelem viszont olyan erkölcsi tulajdonság, amely az istenfélelembõl fakad, és nem változik az egyes helyzetek vagy események függvényében. Az ember csak akkor tud türelmes lenni a nehéz és megpróbáltatást jelentõ pillanatokban, ha felfogta, hogy Isten ereje végtelen, ha mindig a jót nézi minden dologban, amit Õ megteremtett és ha aláveti magát. Vagyis a valódi türelem a hívõkre jellemzõ tulajdonság, olyan lelki szépség, amit nem képesek átélni azok, akik nem a Korán erkölcse szerint élik életüket.

A Korán így hívja fel a figyelmet arra, hogy a hívõk türelmesek és alávetõk:

„Akik állhatatosak voltak és az õ Urukra hagyatkoztak.” (Korán, 16:42) „És akik állhatatosak és Uruk tetszésére áhítoznak…” (Korán, 13:22)

Igazságosság Isten, a Koránban hírül adta, hogy az emberek kizárólag istenfélelmük függvényében kiválóbbak a többi embernél. (Korán, 49:13) Azokban a társadalmakban viszont, ame lyek nem törõdnek a hittel, az istenfélelemmel és olyan fontos tulajdonságokkal, mint a jó erkölcs, nagyon más mércével mérik, ki a jobb a másiknál. Ezek az emberek azt hiszik, hogy akkor lesz valaki kiemelkedõ, ha a társadalomban valami vezetõ szerepet tölt be, ha vagyonos, jómódú, vagy éppen megbecsült, ismert. Mivel a társadalom többsége ezt a nézetet vallja, többnyire azok, akik kevésbé jómódúak, alig tudnak megnyilvánulni azok mellett, akiknek gazdag és széles ismeretségi köreik vannak. Az ilyen társadalmakban az emberek pontosan ennek a nézõpontnak megfelelõen viselkednek, döntenek, értékelik az egyes eseményeket vagy éppen vonnak le következtetéseket. Így aztán valódi értelmében vett igazságosságról nem is lehet beszélni azok között az emberek között, akik ilyen gondolkodásmóddal rendelkeznek és eszerint cselekszenek.

Hívõk között ez nem lehetséges. A hívõk mindig azt az erkölcsöt követik, amit Isten a Koránban kinyilatkoztatott. Ezért az igazságot és az igazságosságot mindig a legfontosabbnak tartják. Az embereknek nem aszerint tulajdonítanak értéket, hogy ezen a világon azok mivel rendelkeznek, hanem aszerint, hogy megfelelõen félik-e Istent, õrizkedõk-e, és aszerint, hogy milyen az erkölcsük. Nem az erõs és a tehetõs mellé állnak, hanem az igazság oldalára és eszerint viselkednek. Akkor sem mondanak le az igazságos viselkedésrõl, ha saját magukról vagy a rokonaikról van szó. Nem evilági mérce szerint döntenek, hanem úgy, ahogyan Isten megparancsolta. Isten, az igazságosságról így szól a Koránban, így szabja meg annak mértékét:

„Ti hívõk! Ha Allah elõtt tanúkként léptek föl, legyetek sziklaszilárdak a méltányosságban, akkor is, ha önmagatok ellen, vagy a szüleitek és a közeli rokonaitok ellen [tanúskodtok], s legyen [az, akinek a tanúi vagytok] gazdag, avagy szegény - hiszen Allah közelebb áll mindkettõjükhöz [mint ti]. És ne kövessétek [a tanúságtételben] [személyes] hajlandóságotokat [ne]hogy eltérjetek [az igazságtól]. Ha elferdítitek [az igazat], vagy elfordultok [attól], [az nem marad rejtve]. Allahnak tudomása van arról, amit cselekesztek.” (Korán, 4:135)

Következtetés

Amit a hitetlenekkel kapcsolatosan ebben a fejezetben elmeséltünk, csupán töredéke annak, ahogyan ezek az emberek az életet felfogják, ezt a világot véve alapnak. A vezérlõ elv ezeknek az embereknek az életében az, hogy mindig kizárólag az evilág érdekeiknek megfelelõen cselekedjenek. Semmiképpen sem akarnak gondolni sem arra, hogy létezik túlvilág, és hogy ott milyen soruk lesz majd. Ha az ember a halálra vagy a túlvilágra emlékezteti õket, általában valamilyen kifogással kibújnak a kérdés alól, és elhessegetik a gondolatot. Nincsen ínyükre, hogy megértsék, ez a világ, amelyben élnek, csupán múlandó helyszíne a próbatételeknek, és férjük-feleségük, gyermekeik, családjuk, házuk, autójuk, vagyis minden, ami a környezetüket alkotja, csupán ennek a próbaközegnek a része. Hiszen ha ezt elfogadnák, azt is el kellene fogadniuk, hogy egy múlandó világ dolgai után szaladnak feleslegesen. AKorán ekképpen adja hírül azt, hogy az emberek inkább tagadják a túlvilágot, csak hogy ne kelljen elfogadniuk ezt az igazságot:

„Ezek bizony azt mondják: ’Csupán egyszer halunk meg. És nem lesz [új életre] támasztásunk. Hozzátok vissza atyáinkat - ha az igazat mondjátok!’” (Korán, 44:34-36)

Ezek az emberek, a túlvilágon szembesülnek majd azzal, amiben ezen a világon nem hittek, és akkor nagyon és visszavonhatatlanul bánni fogják, hogy megtagadták az igazságot. Isten kinyilatkoztatta, hogy azok, akik tagadtak, a túlvilágon már látják az igazságot és így adnak hangot megbánásuknak:

„És õk azt mondják: ’Ha mi hallgattunk volna (az intésre), vagy éltünk volna az eszünkkel, nem lennénk a Pokol tüzére kárhozottak.’” (Korán, 67:10)

Ha az ember nem akarja átélni ezt, még azelõtt el kell gondolkodnia ezeken az igazságokon, mielõtt érte jönne a halál, és Isten tetszését keresve kell alakítania az életét. Meg kell értenie, hogy a világ, amelyben élünk múlandó, és egész életét ebben a tudatban kell leélnie.