BEVEZETÕ: ÚJ VILÁG

„Ez a te Urad útja – egyenes (út). Mi megmagyaráztuk a jeleket azoknak, akik hajlanak az intõ szóra.” (KORÁN, 6:126) „Akik meghallgatják a szót és azt követik, ami a legjobb abból. Õk azok, akiket Allah igaz útra vezetett és õk azok, akiknek van eszük.” (KORÁN, 39:18)

Ennek a könyvnek a célja az, hogy elgondolkoztassa az embert életének legfontosabb oldaláról – még ha ez nem is tûnik számára olyan fontosnak. Az embernek újra kell értékelnie életét, félretéve azo-kat a szabályokat, amiket eddig elfogadottnak tartott, és bizonyos elõítéleteket, amelyeknek a hatása alatt volt eddig. Ha ugyanis az ember nem teszi félre az elõítéleteit, nem tud helyes döntést hozni. Mindent rossznak fog találni, amit rossznak akar látni. Ha már elõre elhatározza, hogy valamirõl negatívan fog gondolkodni, azt negatívként is értelmezi.

Sok esetben igaz, hogy ezek az elõítéletek az emberbõl magából fakadnak. Az embert, születésétõl fogva rengeteg olyan hatás éri a környezetében, ami elõítéletességre kényszeríti. (Nincs is más választása, mint az elõítéletesség.) A családja, szûk környezete és baráti köre meghatározzák értékrendjét, értékítéletét. Fõként napjainkban figyelhetõ meg, hogy a média bizonyos dolgokat illetõen mennyire nagy befolyással bír az emberekre. Az újság és a tévé rengeteg jó dolgot rosszként, rengeteg rosszat pedig jóként állít be az embereknek és ez zel befolyásolja õket.

Az az ember pedig, aki a társadalom által beléoltott minden elõítéletet elfogad, jelentõs mértékben veszít saját személyiségébõl. Nem a saját eszét használja, hanem külsõ befolyás hatására cselekszik. Az ilyen ember csak azokat az értékeket fogadja el helyesnek, amelyeket eddig annak látott. Ha meggondoljuk, hogy minden korban más és más volt az elfogadott és a helyes, láthatjuk, hogy semmi értelme fenntartások nélkül engedelmeskedni egy társadalomnak. Vannak olyan társadalmak, ahol a kannibalizmus teljesen normális dolog, egy fasiszta társadalomban pedig (például a náci Németország) az volt a helyesként elfogadott, hogy egy félõrült vezetõnek feltétel nélkül engedelmeskednek az emberek. És még számos példát sorolhatnánk fel.Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy egy épeszû emberhez az illik, ha a társadalmi hatásoktól függetlenül képes gondolkodni.

A társadalom leginkább elõítélettel kezelt témái közül a vallás áll az élen. Napjaink társadalmában is különféle tévhitek és rögeszmék élnek a vallásról. Fõleg a média bizonyos szektorainak köszönhetõ, hogy a vallással kapcsolatban nehezen áthidalható elõítéletek születtek. Emiatt a vallás valami olyan fogalommá vált, amelynek az emberek nagy része nem tulajdonít jelentõséget, nem érzi, hogy el kellene gondolkodnia rajta, és igyekszik a lehetõ legtávolabb maradni tõle. Azokról az emberekrõl, akik így gondolkodnak, általában nem mondhatjuk, hogy tudatosan vallják és követik ezt a nézetet. Ha megkérdezzük õket, valószínûleg azt fogják felelni, hogy õk vallásosak, igazából azonban a vallás egyike azoknak a dolgoknak, amik a legkevesebb helyet foglalják el az életükben.

Az ilyen ember egyébként, életében még egyszer sem ült le és egyszer sem gondolkodott el komolyan a vallásról, és arról, hogy õ maga hogyan viszonyul ahhoz, illetve milyen viselkedésben nyilvánul meg az õ vallásossága. Sosem erõltette meg magát azzal, hogy elgondolkodjon a kérdésen, miért létezik a vallás. Szerinte a vallás általában az öregeket foglalkoztatja, védelmez bizonyos helyes erkölcsi értékeket, de ezzel együtt rengeteg “unalmas” tiltást és korlátozást hozmagával. Úgy gondolja, hogy a vallás gyakorlatában némely dolog jó és helyes, némely viszont ósdi és “elavult”. Ezzel együtt általában nem tagadja nyíltan a vallást. De ahogy azt már említettük, tisztes távolság ban tartja magát a vallástól. Nem akar találkozni és beszélgetni olyan emberekkel, akikrõl úgy véli, vallásosak, sõt nem akar velük ugyanabban a társaságban tartózkodni. Elõítélete alapján ugyanis ezek az emberek félelmetesek és sötétek!

A vallással kapcsolatos téves szemlélete, ahogy azt már hangsúlyoztuk, abból ered, hogy a társadalom bizonyos rétegének véleményét rögtön, vagyis gondolkodás nélkül elfogadja. A gondolkodás, amely az Iszlám alapja és forrása, a Korán verseiben így kap hangot:

„Mondd: ’Kié a föld, s az, aki rajta van – ha tudjátok?’ Azt fogják mondani: ’Allahé.’ Mondd: ’Hát nem hallgattok az intõ szóra?’” (KORÁN, 23:84-85)

„Pedig könnyûvé tettük a Koránt az intésre. Ám van-eolyasvalaki, aki hallgat az intõ szóra?” (KORÁN, 54:17)

„…Íme ez Allah, a ti Uratok. Szolgáljátok õt! Vajon nemhajlotok az intõ szóra?” ( KORÁN, 10:3)

„És vajon, aki teremt, olyan lenne, mint az, aki nem teremt? Vajon nem hallgattok az intõ szóra?” (KORÁN, 16:17)

Az az ember, aki vallással kapcsolatos gondolatait nem függetleníti a társadalom hatásaitól, két nagy hibába esik. Az elsõ az, hogy aki igyekszik távol maradni a vallástól, az nem képes felfogni a valláslétének okát, vagyis nem tud Istenrõl gondolkodni, nem tudja Õt megismerni, nem tudja felmérni Isten végtelen erejét. A második az, hogy azt hiszi, a vallás unalmas, kényszerítõ, konzervatív társaságba fogja õt taszítani és valami visszás okoskodással terheli meg õt saját teremtésérõl. A vallás nevében felbukkanó, taszító képet festõ emberek is, akik helyesként állítják be az általuk helytelenül gyakorolt vallást, nagy mértékben tehetnek arról, hogy másokban félelem ébred, és aszt hiszik “ha a vallás szerint élek, nem csinálhatom azt, amit akarok”.

Ha azonban az ember megszabadul az elsõ tévedéstõl, vagyis megismeri Istent, azt a Lényt, aki õt teremtette és a legközelebb áll hozzá, megmenekül attól az alaptalan hiedelemtõl is, hogy a vallástól jobb távol maradni. Az elsõ tévhit feloldásával az elme megnyílik és egy olyasfajta fogékonyságra tesz szert, amely a második tévhit eloszlatásához is hozzájárul. Képes lesz különbséget tenni az igaz vallás és aközött a dolgok között, amelyek magukat vallásnak állítják be.

Összegezve, a társadalomban, amelyben élünk, számtalan elõítélet született a vallással kapcsolatban. Amikor azonban a valláshoz közelítünk, alapvetõen nem az kell legyen a fontos, hogy mit mondanak az emberek, hanem az, mit mond a lelkiismeretünk. A Korán világosan rámutat, hogy a “többség” követése nem fogja az embereket a helyénvaló felé irányítani:

„És ha te azok nagyrészének engedelmeskedsz, akik a földön vannak, akkor tévútra visznek téged, Allah útjától (messze). Vélekedéseket követnek csupán és nem tesznekmást csak találgatnak.” (KORÁN, 6:116)

Az az ember, aki megszabadulva a “társadalom”, vagy más szóval a “nyáj pszichológiájától”, saját lelkiismeretével kezd gondolkozni, önmaga is látni fogja azt az igazságot, amirõl az iménti Korán ája szólt. Akkor már nem “az emberek nagy többségéhez” fog tartozni, hanem tõlük különbözve elindul egy új világ felé. A lépés pedig, amit megtesz, a régi világ minden sötétjétõl, gondjától, nélkülözésétõl el fogja õt távolítani és a vallás segítségével határtalan szépségek és mély bölcsességek felé vezeti õt…

Közben hasznos emlékeztetni, hogy vallás alatt egyedül az Iszlámot értjük. Mert ahogy a Korán is mondja:

„Az [igazi] vallásAllah szemében az iszlám…” (KORÁN, 3:19)

ALAPVETÕ KÉRDÉSEK…

„Vagy a semmibõl teremttettek? Vagy talán õk a teremtõk? Vagy õk teremtették az egeket és a földet? De nem! Nincs szilárd bizonyosságuk (semmiben). Vagy náluk lennének a te Urad tárházai? Vagy õk azok, akik az uralmat gyakorolják?” (KORÁN, 52:35-37)

Ahogyan arra az elõzõ fejezetben utaltunk, az elsõ hiba, amit a valláshoz elõítélettel közelítõ ember elkövet az, hogy a vallást úgy értékeli, hogy közben megfeledkezik Isten létén elgondolkodni. Ha valaki az Iszlámot minõsíti, elõször Isten végtelen erejét kell megpróbálnia felfogni. Ha nem hisz Istenben, akkor a Koránt is és a muszlimokat is a saját világnézetén belül fogja vizsgálni. Ezzel a megközelítéssel azonban lehetetlen eljutnia az igazsághoz.

A történelem folyamán, valláskutató szociológusok több ezer kötetet írtak arról, hogyan jött létre a vallás és milyen hatása van a társadalomra. Mindezen akadémikus mûvek ellenére azonban, a szóban forgó emberek egy ezrelékét sem értették meg annak, amit egy valóban vallásos ember átél, nem voltak képesek eljutni a vallás igazságához, magjához. Ezek az emberek ugyanis nem voltak képesek felfogni a vallás alapját, Isten egységének valóságát. A Korán így ír ezekrõl az emberekrõl:

„Hazugságnak nyilvánították azt, aminek a tudását nem fogták föl és aminek a magyarázata még nem jött elhozzájuk.…” (KORÁN, 10:39)

Az Iszlám, nem kívülrõl szemlélt fejtegetések szülte ideológia vagy eszmerendszer. Hogy mi az Iszlám, azt mindjárt megértheti az, aki felfogja Isten létét és a Koránban leírt módon éli az életét.

Isten léte és az, hogy Rajta kívül nincsen istenség, nagyon egyértelmû igazság. A “tudatlan társadalom” azonban (a Korán így nevezi az Iszlámon kívüli szociális rendszereket), amely azért tudatlan, mert lusta gondolkozni, olyannyira vak már, hogy nem képes ennek az igazságnak a tudatában lenni. Ezért viseli magán a “tudatlan” jelzõt.

A muszlimokat viszont, ahogyan a Korán több ájája mutatja, felelõsség terheli: el kell gondolkodniuk Isten létén és meg kell figyelmiük a teremtés bizonyítékait. Az egyik ája így szól:

„Mondd: ’Mit gondoltok? Ha Allah vette volna el a hallásotokat és a látásotokat, s pecsételte volna le a szíveteket, vajon miféle isten adná ezt vissza néktek Allahon kívül?’ Nézd meg, hogy magyaráztuk meg nekik a verseinket/jeleinket! Aztán mégis elfordulnak.” (KORÁN, 6:46)

A következõ apró példa hozzásegítheti az embert ahhoz, hogy gondolkodása megnyíljon és egyénné válva a tudatlan társadalomban, magához térjen eddigi gondatlanságából.

Tegyük fel, hogy az Ön emlékezetébõl kitörlõdik mindaz, amie pillanatig benne volt – beleértve a testét illetõ ismereteket is. És tegyük fel, hogy ebben az állapotban egy, az evilághoz hasonló helyentalálja magát. Ez a helyzet az Ön számára rendkívül meglepõ lenne. Gondoljuk csak végig: Minden, ami emlékezetében volt, eltörlõdött ésÖn hirtelen a Föld egy ismeretlen táján találja magát.

Az elsõ dolog, ami minden bizonnyal feltûnne Önnek, sajátteste lenne. Mivel érezné, hogy ez más, mint amire azt mondja “Én”, nagyon érdekesnek találná, hogy azt tehet ezzel a dologgal, amit akar. Lehet, hogy egy ideig fel-le emelgetné a karját, hogy megpróbálja megérteni, mire is való.

Teste körül, amelyrõl nem tudná, hogyan jött létre, a legideálisabb környezetet találná. Szilárd talaj, amire rá lehet lépni, élesen kivehetõ kép, finom illatok, egyik kellemesebb, mint a másik, különféle állatok, éppen a legmegfelelõbb hõmérséklet teste számára, megfelelõ légkör a könnyed légzéshez, és számos más dolog, finomegyensúlyban… Ételek, amelyek éhségét csillapítják, tiszta víz, amely szomját oltja s még sok-sok egyéb…

Vajon mit tenne egy ilyen környezetben? Csak tengetné napjait gondolkodás nélkül, vagy inkább kérdéseket kezdene el feltennimagában? Nem akarná tudni, ki Ön és miért van ott, ahol van? Nem keresné az okát annak a rendnek, amit lát? Nem ezek lennének elsõkérdései:

-Ki vagyok én?

-Ki hozott engem létre, ki teremtette ezt a tökéletes testet, ami az enyém?

-Ki teremtette az óriási rendet, ami körülvesz engem?

-Mit akar tõlem? Mit szeretne mutatni nekem?

Az az ember, aki egy kicsit is értelmes, hasonló helyzetben mindenekelõtt ezekre vagy ehhez hasonló kérdésekre kezdené el keresni a választ, ez lenne számára a legfontosabb. Arra, aki ezekre a kérdésekre ügyet sem vetne, ehelyett egész nap cél nélkül sétálgatna, éjjel pedig aludna, nem mondhatnánk mást, mint hogy “bolond”

Egészen bizonyos, hogy a testet, ami hirtelen ott, azon a helyen termett és mindazt, ami e testet körülveszi, valaki teremtette. Az ember élete, minden pillanattal, ami ezután következik, megint csak azÕ segítségével maradhat fenn. Mi lehet hát fontosabb az ember számára, mint hogy megpróbálja megismerni azt a Lényt, Aki végtelen erõvel rendelkezik az õ életében?

Képzeljük tovább a történetet, képzeljük el, hogy errõl a helyrõl egy városba érkezünk. A városban legyen mindenféle, többségébendurva, törtetõ, nem õszinte szívû ember. És tegyük fel, hogy valahogy egyáltalán nem gondolkoznának azon, ki a birtokosa ennek a helynek és nekik maguknak. Képzelje el, hogy mindegyiküknek van valami dolga, valami célja, valami ideológiája, de valahogy a városban mégsem tudnak egy jó rendszert megteremteni.

Tegyük fel, hogy ezek között az emberek között találkozna olyanokkal, akik erkölcsileg másként viselkednek, mint a többi városlakó, magatartásuk mértékletes és racionális, tisztességes beszédûek, rögtön látszana rajtuk, hogy mások, mint a többiek, olyanok, akikrõlsugárzik megbízhatóságuk és akik az igazat mondják. És képzeljük el,hogy Ön beszédbe elegyedik velük, a beszélgetés közben pedig a következõket tudja meg tõlük:

“Mi olyan emberek vagyunk, akik másképpen gondolkodnak és másképpen élnek, mint a többiek. Mert mi tudjuk, hogy ennek a helynek, nekünk és minden embernek – és ez alól te sem vagy kivétel– van egy Birtokosa, tudjuk, hogy az Õ ereje határtalan és tudjuk, hogy ezt a helyet ideiglenes lakhelyként azért hozta létre az embereknek, hogy próbára tegye és tanítsa õket. Van egy könyvünk Tõle, és mi aszerint rendezzük be az egész életünket, ahogy ebben a könyvben le van írva.”

Egy ilyen helyzetben talán nem lehetne azonnal biztos abban,hogy ezek az emberek igazat szólnak-e. De Ön könnyen megértette, hogy semmi sem lenne fontosabb, mint meghallgatni õket, és fõleg tudást szerezni a könyvrõl, amirõl beszélnek, ugye?...

Hát akkor mi akadályozza meg Önt abban, hogy olyan érdeklõdõ legyen, mint a fenti példa szereplõje? Talán az, hogy létezése nem egy pillanat mûve, mint a fent említett emberé, hanem hosszú fejlõdés eredménye? Az elõzõ történet példájánál maradva, ez esetben a városlakók többségére hasonlítana. Tudatában van annak, hogy ezek szerintÖn egy olyan “tudatlan” társadalomban él, amelynek az igazán fontos kérdések megvitatása helyett az a legfõbb gondja, hogy “mit eszek ma este? melyik ruhámat vegyem fel holnap?” vagy “ez és ez vajon mit gondol rólam? ennek és ennek mit fogok mondani”?

Gondoljuk csak végig azt a tudatlanságot, ami abból fakad, hogy egy ilyen társadalom tagjai vagyunk és egy ilyen társadalom hatása alatt élünk…

Tegye fel magának a következõ kérdést (amit a szóban forgó társadalomban már vagy elfelejtettek vagy, egyszerûen szólva, a polcrahelyeztek): Én hogyan jöttem létre?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához hasznos lesz, ha elõször is megszabadul mindenféle elõítélettõl és röviden megvizsgálja az élet kezdetét, vagyis a születést.

A születés rövid története:

Az új élet létrejöttéhez szükséges spermiumok egy olyan helyen termelõdnek, amely a férfi testén kívül található. Ennek oka pedig az, hogy a spermiumok csak a test hõmérsékleténél körülbelül 2 fokkal alacsonyabb hõmérsékleten képesek kialakulni. E hõmérséklet állandósága egy különleges bõrrétegtõl függ, amely a heréket borítja. Funkciója az, hogy hidegben összehúzódva, melegben pedig verejtékezve biztosítsa a megfelelõ hõmérsékletet. A herékben percenként átlagosan 1.000 darab spermium termelõdik, melyek különleges felépítésûek azért, hogy a férfi heréjébõl a nõ petesejtjéig eljussanak: fejük, testük és farkuk van. A farok segítségével úgy haladnak a méh felé, akár egy hal.

A fejet, amely a születendõ gyermek genetikai kódjának egy részét tartalmazza, különleges védõpáncél borítja. Ennek a páncélnak a haszna akkor válik jelentõssé, amikor a spermium belép az anya hüvelyébe, amely savas kémhatású a baktériumok elleni védelem miatt.

A férfi testébõl az anya hüvelyébe kilökõdõ ondó a több millió spermiummal különféle folyadékok keverékébõl áll. Ezek a folyadékok cukrot tartalmaznak, ez biztosítja a spermiumok számára a szükséges energiát. Mivel a keverék lúgos kémhatású, az ondó feladata az is, hogy semlegesítse a hüvelybemenet savas kémhatását, és síkos közeget biztosítson a spermiumok haladásához. A spermiumok küzdelmes utat tesznek meg az anya testében, amíg eljutnak a petesejtig. Bármennyire is védik magukat, a 200-300 millió spermiumból nem több, mint ezer jut el a célig. 4I

Mindezen információk fényében gondolkodjunk el, mit válaszolnánk az elsõ kérdésre, ami eszünkbe jut: Hogy lehet az, hogy a spermium, amely egyáltalán nem ismeri az anya testét, “magától” beleillik ebbe a környezetbe?

Mivel a spermium “saját magától” nem képes arra, hogy megfeleljen ennek a környezetnek, egyetlen válasz létezik, ez pedig az, hogy ennek a környezetnek megfelelõen lett teremtve.

Folytassuk a születés történetét:

A petesejt mindössze feleakkora, mint egy szem só. A helyet, ahol a spermium és a petesejt összetalálkozik, petevezetéknek hívjuk. A petesejt egy különleges folyadékot választ ki annak érdekében, hogy a spermiumot magához vonzza. A spermiumok ennek a folyadéknak a segítségével érnek célba.

Amikor a hímivarsejt, amely a petesejt megtermékenyítését fogja elvégezni, a petesejt közelébe érkezik, az egy olyan folyadékot választ ki, amely feloldja a spermium védõpáncélját. A spermium végénél pedig apró enzimzacskók jelennek meg. Amikor a spermium eléri a petesejtet, ezek az enzimek kilyukasztják a petesejt membránját és biztosítják, hogy a hímivarsejt bejusson a petesejtbe. A petesejt körül rajzó hímivarsejtek tehát óriási versenybe kezdenek a bejutásért. A petesejtet általában egyetlen hímivarsejt termékenyíti meg, ezután lehetetlen egy másik spermium bejutása. Ennek oka pedig az, hogy a spermium bejutásakor, a petesejt körül taszító elektromos mezõ jön létre.

Végül a spermiumban található DNS egyesül a nõ DNS-ével. Az anya testében immár egy idegen, új sejt (a zigóta), egy új ember található.

Ha elgondolkodunk ezeken az információkon, amiket a petesejtrõl tudtunk meg, azonnal a következõ kérdés jut az eszünkbe: a petesejt mintha “tudná”, hogy találkozni fog a hímivarsejttel, de honnan? Erre a kérdésre is egyetlen válasz létezik: egy Teremtõ az, Aki a petesejtet és a hímivarsejthez egymáshoz illõnek teremtette, és Aki ellenõrzése alatt tartja mindkettõt…

A születés csodája ezzel még nem ér véget, az ember kialakulásának fázisai még csak most kezdõdnek.

A petesejt, apró kinövéseinek köszönhetõen tud beágyazódni a méhfalba. Ezek a kis kinövések a petesejt valóságos nyúlványait képezik, melyek úgy hatolnak a méh falának belsejébe, ahogyan a földbe ereszkedõ gyökerek. Ily módon tudja a zigóta hasznosítani az anya testében kiválasztódó hormonokat, melyek szükségesek fejlõdéséhez. A méh falába szó szerint beágyazódott zigóta növekedésnek indul. Elfoglalta helyét a méhben és táplálkozni kezd.

Ezután a 2-4-8 majd 16 barázdából álló sejtek hozzáfognak, hogy egyenként kialakítsák a baba szerveit. A szaporodó sejtek mindegyike ugyanolyan. Ennek ellenére, nem tudni hogyan és miért, e sejtek tökéletes összhangban mûködve másképpen viselkednek és olyan tulajdonságokat kezdenek ölteni, amelyek megfelelnek az általuk létrehozandó szerveknek. Az eleinte zselatinra emlékeztetõ magzat óriási változáson megy keresztül; lágy szerkezetében, a test megtartásához szükséges kemény csontok kezdenek kialakulni. Méghozzá minden csont a megfelelõ helyen!

Más szóval, a kezdetben azonos sejtek különbözni kezdenek, egyikük a fényre érzékeny szem sejtjeit kezdi felépíteni, másikuk a hidegre, melegre vagy fájdalomra érzékeny idegsejteket, megint másikuk pedig a hang rezgéseit érzékelõ sejteket.Végül a baba, amikor teljesen kifejlõdött édesanyja méhében, a világra jön. Ekkor 100 milliószor nagyobb és 6 milliárdszor nehezebb, mint édesanyja hasában volt.

Ebben a “rövid történetben” a lényeg az, hogy saját életünk kezdetét beszéli el, nem másét. Akkor hát mi lehet fontosabb az ember számára, mint megválaszolni azt a kérdést, kinek az alkotása ez a rendkívül összetett folyamat?

Erre a kérdésre késõbb fogunk válaszolni, most azonban, hogy áttekintettük a születés rövid történetét, nézzünk néhány más kérdést, amelyek szintén válaszra várnak.

A sejtosztódás közben hogyan történik az, hogy a sejtek bontódnak és különbözõ sejteket kezdenek el felépíteni?

Ezen a ponton a következõ igazság tárul elénk: a születéssel kapcsolatos kérdéseket nem lehet másképpen megválaszolni, minthogy elfogadjuk a Teremtõ létét. Ésszerûtlen azt gondolni, hogy ezek az összetett folyamatok “maguktól” mennek végbe. Hogyan is tudnák a tudatlan sejtek “elhatározni”, hogy felépítik az ember szerveit? Az ateista tudósok is látják e folyamat rendkívüliségét, és õk is bevallják, hogy ez nem lehet csak úgy magától, mégsem ismerik el a teremtést, hanem egy értelmetlen kifejezéssel élve, a “természet csodájának” nevezik. De a természetben hiába is keresünk olyan tudatot, amely egy ilyen tökéletes rendszert létre tud hozni. A természet maga is élettelen, tudat nélküli atomokból épül fel, és nem képes döntést hozni illetve e döntés szerint cselekedni.

Az is téves gondolat, hogy ez a folyamat az apán és az anyán múlik. Hiszen nekik sincs tudomásuk arról, ami a testükben történik. És bár ez nem így van, az emberek úgy tekintenek az apára és az anyára, mint olyan eszközre, amely életet adott neki. Ezért éreznek nagy hálát, szeretetet és tiszteletet a szülõk iránt.

Akkor hát az embernek el kell gondolkodnia: nem méltóbb sokkal inkább a hálára, szeretetre és tiszteletre Az, Aki Teremtõje a születésnek – és emellett minden életfunkciónknak? Nem méltóbb sokkal inkább erre Isten? Az Õ léte nyilvánvaló, Nélküle lehetetlen bárminek a létezése.

A Korán így adja hírül az ember teremtésének csodáját:

„Megteremtettük hajdan az embert merõ agyagból. Aztán spermacseppé tettük õt egy biztos helyen. Ezután a sper macseppet vérröggé formáztuk, a vérrögöt pedig húsdarabbá, a húsdarabot pedig csontokká formáztuk. A csontokat pedig fölruháztuk hússal. Ezután egy másik teremtményként hoztuk õt életre. Áldassék Allah, a legjobbTeremtõ.” (KORÁN, 23:12-14)

Vagyis az ember semmiben sem különbözik attól a férfitól, aki a fent említett példában “egyszercsak lett” és kíváncsi volt arra, ki teremtette õt és mindazt, ami õt körülveszi.

Így hát, a legjobb amit tehet az, hogy meghallgatja azokat az embereket, ha valóban vannak ilyenek, akik azt állítják magukról, hogy képesek megismertetni vele a Teremtõt, az embernek magának és környezetének Teremtõjét, és akik azt mondják, eljutott hozzájuk egy könyv Tõle – akárcsak a példában szereplõ férfi, aki a városban összetalálkozott olyan emberekkel, akik ugyanezt állították. A másik lehetõség, hogy az ember mindezt figyelmen kívül hagyja és továbbra is olyan kérdésekkel foglalkozik, mint “mit fogok felvenni ma este? ennek és ennek mit fogok mondani?”, vagyis olyan kérdésekkel, amelyek nap mint nap ismétlõdnek, de egy napon a halállal minden értelmüket elveszítik.

Gondolkodjon most el: E két választási lehetõség közül melyik az, amelyik értelmesebb, logikusabb és “összhangban áll a lelkiismerettel”?...

A Korán így beszél még a teremtés csodájáról:

„Vajon azt gondolja az ember, hogy szem elõl tévesztjük õt? Nem volt-e õ egy kilövellt ondócsepp? Aztán vérrög?És (Allah) teremtette és megformálta (õt). És létrehozta abból a két nemet: a hímet és a nõstényt. Vajon nem lenne képes Õ arra, hogy a holtakat életre keltse?” (KORÁN, 75:36-40)

„Allah porból, majd (sperma)cseppbõl teremtett benneteket és aztán párokká tett titeket. És egyetlen nõstény semviselõs, és nem hozza [terhét] világra anélkül, hogy Õ netudná. És senki nem lesz hosszú életû, és senkinek nem rövidül meg az élete anélkül, hogy ne lenne az egy írásban.Könnyû ez Allahnak.” (KORÁN, 35:11)

Az ember Isten teremtménye, ezt nem tagadhatja meg. Sem milyen más magyarázatot nem tud felhozni ezzel kapcsolatban. A teremtése szerint, ahogy azt a fenti ája is tudtunkra adja, nem is tévesztõdik “szem elõl”. Teremtésének nyilvánvaló célja van. Honnét fogja megtudni, mi ez?

Erre a kérdésre egyetlen válasz van: abból a könyvbõl, amit Isten küldött el neki...

GONDOLKODJUNK EL A KORÁNON

„És csak olyan férfiakat küldtünk el teelõtted [küldötteink gyanánt), akiknek [kinyilatkoztatást] sugalltunk. Kérdezzétek meg az Intés birtokosait, ha nem tudjátok! Nyilvánvaló bizonyítékokkal és Írásokkal [küldtük el õket]. És leküldtük hozzád az Intést, hogy megmagyarázd az embereknek azt, ami leküldetett nekik. Talán elgondolkodnak.” (KORÁN, 16:43-44)

Mit tud Ön a Koránról? Erre a kérdésre sokan várhatóan így válaszolnak: “A Korán, vallásunk szent könyve.” Arról azonban, ami a válasz lényege lett volna, vagyis a Korán tartalmát illetõen, szinte semmi fogalmuk nem lenne. A Koránról a nép körében téves feltételezések léteznek. A Korán, általában a lakások falán lóg díszes õrizetben. Azt gondolják, hogy csak egy bizonyos kor fölött olvassák az emberek. Ráadásul azt hiszik, hogy a Koránt arabul kell olvasni, mi-vel azonban arabul nem tudnak, természetesen fogalmuk sincs arról, mirõl szólnak az áják.

A nép körében elterjedt az is, hogy a Koránnak nagyon figyelemre méltó, pozitív hatása, haszna van. Azt hiszik, hogy az, aki olvassa és azok, akikre utána az olvasó ráfúj, védve lesznek “gondtólbajtól”. Ebbõl a szempontból a Koránt egyfajta talizmánnak tartják, amely megvéd az ártalmaktól.

Vannak olyanok, akik még ennél is nagyobb tévedésben vannak a Koránnal kapcsolatban. Sõt, egyesek a Korán ájáit jóslásra is felhasználják.

Röviden, a nép körében csupán pár ezerre tehetõ azoknak a száma, akik tudják, mit is ír a Korán és elgondolkoznak annak jelein. Ennek eredményeképpen érdekes értelmezések rakódtak a Koránra. Sok ember azt hiszi, hogy mindennek, amit az Iszlám nevében propagálnak, a Korán a forrása. Például rengetegen vannak, akik úgy tartják, hogy a “nazar bondzsu” (szemmelverés elleni védõgyöngy) a Korán ajánlása.

De hát mi is a Korán leküldésének valódi célja? Az áják errõl így beszélnek:

„Igehirdetés ez az embereknek, hogy intés legyen az számukra, és tudják, hogy csupán Õ az Egyetlen Isten, éshogy szívleljék meg azok, akiknek eszük van!” (KORÁN, 14:52)

„Pedig könnyûvé tettük a Koránt az intésre. Ám van-eolyasvalaki, aki hallgat az intõ szóra?” (KORÁN, 54:22)

„A róluk szóló híradásban intés van azok számára, akiknek van eszük. Ez nem holmi kitalált történet, hanem annak megerõsítése, ami [kinyilatkoztatás gyanánt már] elõtte volt és minden dolog magyarázata, útmutatás és könyörület a hívõ népnek.” (KORÁN, 12:111)

„Ez az Írás, amelyhez nem férhet kétség: útmutatás az istenfélõk számára.” (KORÁN, 2:2)

A fenti áják, és még sok másik, hangsúlyozzák, hogy a Korán elküldésének célja az, hogy az embereket gondolkodásra ösztönözze, megismertesse velük Istent, Aki teremtette õket, s hogy “útmutatás” legyen az emberek számára. A Korán olyan könyv, amely mindenkihez szól, mindenkit a helyes útra vezet, aki tiszta tudattal és lelkiismerettel rendelkezik.

Így hát, elõször is azokat a tévhiteket kell a helyükre tenni, amelyek a Koránra vonatkoznak. A Korán nem csak Mohamed prófétának (béke legyen vele) szól, mint ahogyan azt sokan képzelik. Mindenkinek, aki azt vallja magáról “muszlim vagyok”, a Koránhoz kell fordulnia. Vagyis vallását nem a társától, legjobb barátjától, a kerület magas beosztású embereitõl vagy a zarándokoktól kell megtanulniuk, hanem elsõsorban a Koránt kell segítségül hívniuk. Mi-vel ez nem így történik, minden társadalomban más-más értelmezése van az Iszlámnak, olyan hagyományok, legendák és hiedelmek szivárogtak be a vallásba, amelyek nem találhatók meg a Koránban. Ha az ember mindenféle javallat befolyása alól kibújva, a lelkiismeretére és az értelmére támaszkodva olvassa a Koránt, ezt az elõbb említett igazságot maga is világosan észre fogja venni.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy a Korán csak a VII. századi muszlimoknak szól, vagy pedig csupán elenyészõ része az, ami a mai embert szólítja meg. Az ilyen mentalitású ember – a legjobb szándékkal is – megelégszik a Korán “olvasásával” és azt gondolja, hogy ezzel a rá esõ feladatot teljesítette is. Bár a “Korán-olvasás” önmagában is istenszolgálat, a legfontosabb dolog mégis az, hogy az ember alkalmazza, beépítse a mindennapi életébe azt, amit olvasott.

A Korán “egyes korokhoz való alkalmazásának” felvetõi képtelenek voltak észrevenni azt, hogy a Korán minden kornak és minden társadalomnak tartalmazza a jellemzõit. Aki tiszta értelemmel olvassa a Koránt az látja, hogy a Koránban elõforduló személyek, népek példája a mai kort és a történelem minden korszakát megmagyarázza.

A Korán tartalmazza a vallástól elforduló (hitetlen) társadalmak minden hibáját, romlottságát és tévelygését, leírja e társadalmak vallással szemben mutatott reakcióit, elemzi az egyes személyiségeket. Ezek a leírások és elemzések azok, amelyek napjaink világára is ráillenek s egyben alátámasztják a Korán “szociológiai csodáját”.

Aki azért olvassa a Koránt, hogy alkalmazza és megtesz minden tõle telhetõt ennek érdekében – s akkor õ már a “hívõvé” válás útjára lépett – nap nap után meglepõdve veszi észre, hogyan fogja át a Korán életének minden pillanatát. Ezáltal gyarapodni fog a Koránba vetett hite is. A Korán részletesen leírja, hogyan nézzen szembe a hívõ a dolgokkal, amik érik õt, milyen viselkedést tanúsítson. Ha valaki megelégszik a Korán “olvasásával” és lemond arról, hogy alkalmazza, az rosszabb helyzetben van, mint gondolnánk. Isten a zsidókat “könyvet cipelõ szamár”-hoz hasonlítja azért, amiért nem alkalmazták a gyakorlatban a Tórát:

„Akiknek a Tóra terhét kellene hordaniok, de aztán nem bírták azt el, azok hasonlatosak a szamárhoz, amely könyveket cipel. Milyen rossz példát mutat föl az a nép, amely hazugságnak tartja Allah jeleit! Allah nem vezeti az igazútra a vétkes népet.” (KORÁN, 62:5)

A KORÁN VALLÁSA ÉS AZ ELÕDÖK VALLÁSA

„És ha elkövetnek valamilyen gyalázatosságot, azt mondják: ’Mi úgy találtuk, hogy [már] atyáink [is] ezt tették és Allah rendelte el azt nekünk. Mondd: ’Allah nem rendel el gyalázatosságot! Vajon olyasmit állítotok Allah terhére, amirõl [semmit] nem tudtok?” (KORÁN, 7:28) „És ha azt mondják nekik: ’Kövessétek azt, amit Allah leküldött [kinyilatkoztatás gyanánt]!’ azt mondják: ’Nem! Mi azokat [a szokásokat] követjük, amiket atyáinknál leltünk föl.’ És ha vajon az õ atyáik nem értettek semmit, és nem vezéreltettek az igaz úton?” (KORÁN, 2:170)

Azt gondolni, hogy egy olyan közösségben, ahol a Koránt figyelmen kívül hagyják, valóságos értelmében meg lehet élni a vallást, lehetetlen. Ezen a ponton jól el kell különítenünk egymástól a Koránban kinyilatkoztatott vallást és a nép körében élõ vallást. Nagyon figyelni kell arra, hogy ha a vallást nem a Korán alkalmazásaként, hanem az elõttünk éltek hagyományainak folytatásaként értelmezzük, akkor az a vallás már nem lehet Iszlám.

Manapság a nép körében vallásosnak tartott számos emberrõl derül ki, hogy fogalma sincs a Koránról. A vallást egyszerûen az õsöktõl maradt örökségként kezelik, amelytõl – ha Isten úgy akarja – tévedés azt várni, hogy bármiféle értéke legyen Istennél.

A buddhisták, a zsidók, a totemimádó afrikai törzsek és még számos nép úgy alkalmazzák a vallásukat, ahogyan atyáiktól látták, és ezeknek egyike sem az igaz vallás. Ugyanis ezekben a vallásokban, az igaz vallástól eltérõen, nem Isten megelégedésének elnyerése a cél, hanem egy a hagyomány folytatásából következõ nosztalgikus érzés, olykor pedig némi haszonszerzés.

A Korán által tanított vallásnak viszont Isten tetszése az alapja. Egy muszlimnak ezt kell alapelvként szem elõtt tartania. Így szól egy ája ezzel kapcsolatban:

„Vajon ki a jobb? - az-e, aki az istenfélelemre és [Allah] tetszésére alapozta az építményét, vagy az, aki egy vízmosta, omlásra kész homokpad szélére alapozta az építményét, amely vele együtt a gyehenna tüzébe omlik?Allah nem vezeti a vétkes népet.” (KORÁN, 9:109)

Ahogyan az ája is mutatja, nem csak hogy helytelen a nem Is-ten tetszésére alapozott hit és vallás-értelmezés, de iszonyatos véget is hozhat magával.

Az emberek általánosságban azt gondolják, hogy a vallás mindenféle természetfeletti eseménybõl, számtalan babonából és ceremóniából áll. Mindemellett sokaknak feltûnik az is, hogy ezek a hagyományok ésszerûtlenségekre támaszkodnak. De ahelyett, hogy vennék a fáradságot arra, hogy felkutassák, mi a helyes, egy másik utat választanak: ahogyan fent is említettük, “tisztes távolságban tartják magukat a vallástól”. Kényelmesebb elfogadni a sületlenségeket, amelyek nem is a vallásból fakadnak, de a hagyomány a vallás részeként állítja be õket, mint utána járni az igazságnak. Ez pedigy egyfajta legalizált magyarázatot ad szerintük arra, hogy hátat fordítanak a vallásnak. De az az ember, aki így viselkedik, téved.

AZ IGAZHITÛ EMBEREK ÉS A KÉPMUTATÓK

„Mondd: ’Kié a föld, s az, aki rajta van - ha tudjátok?’ Azt fogják mondani: ’Allahé.’ Mondd: ’Hát nem hallgattok az intõ szóra?’ Mondd: ’Ki a hét ég Ura és ki a hatalmas trónus Ura?’ Azt fogják mondani: ’[Minden] Allahé.’ Mondd: ’Hát nem akartok istenfélõk lenni?’Mondd: ’Kinek a kezében van az uralom mindenek fölött, úgy, hogy õ ad védelmet, ám Õellene nincsen védelem - ha tudjátok?’Azt fogják mondani: ’[Minden] Allahé.’ Mondd: ’Miféle varázslat tart hát igézetében benneteket?’ Nem! Elhoztuk hozzájuk az Igazságot. Õk azonban hazudnak.” (KORÁN, 23:84-90)

Térjünk vissza ahhoz a példához, amit a könyv elején említettünk. Hangsúlyoztuk, hogy a város lakói között van egy csoport, amely minden értelemben különbözik a többi embertõl. Említettük, hogy erre a csoportra a városlakók döntõ többsége rossz szemmel néz és ellenségesen viselkedik velük. Azt is mondtuk, hogy ennek a csoportnak útmutatásul birtokában van egy könyv, amelyet az juttatott el hozzájuk, aki a városnak és minden másnak a birtokosa.

Ez az embercsoport nem más, mint azok, akiket Isten muszlimoknak nevezett el.

„És szálljatok harcba Allahért a harc érdeme szerint! Õ titeket választott ki. És õ nem szabott ki rátok a vallásban semmi olyat, ami terhes lenne [nektek]: atyátok, Ábrahámvallását [szabta ki]. Õ nevezett muszlimoknak benneteket már korábban és [most] ebben a Koránban, hogy a küldött tanú legyen veletek szemben, ti pedig tanúk legyetek a többi emberrel szemben! Végezzétek el az istentiszteletet, adjátok oda a zakatot és [védelmet keresve]ragaszkodjatok Allahhoz! Õ a ti pártfogótok. Milyen nagyszerû pártfogó és milyen nagyszerû segítõ!” (KORÁN, 22:78)

„Ki beszélhetne szebben annál, aki Allahhoz fohászkodik, jóravalóan cselekszik és azt mondja: ’Azok közé tartozom, akik alávetik magukat [neki].’” (KORÁN, 41:33)

Van itt egy dolog, amire figyelmet érdemel: az emberek nem nézik jó szemmel a hívõket... A példában szereplõ város egy “tudatlan város” volt. Egy társadalom “tudatlansága” nem jelenti azt, hogy az illetõ társadalom hitetlen. Éppen ellenkezõleg, a Koránban szereplõ “tudatlan” társadalmak magukat “vallásosnak” tartják. A vallás azonban, amihez kötõdnek, nem az igaz vallás. Talán igaz vallásnak nevezik vallásukat, ám a vallás, ami szerint élnek a hagyomány vallása, olyan vallás, amely õseiktõl maradt rájuk, s melyhez kitartóan ragaszkodnak. Olyan eltévelyedett vallás-értelmezés, melyrõl azt hiszik, hogy helyes. A Korán így hangsúlyozza a “tudatlan” társadalmaknak ezt a tulajdonságát:

„És ha azt mondják nekik: Kövessétek azt, amit Allah leküldött!” - azt mondják: „Nem! MI azokat [a szokásokat]követjük, amelyekben atyáinkat leltük föl.” És ha vajon a Sátán a [Pokol] izzó tüzének a büntetéséhez szólít?” (KORÁN, 31:21)

A “tudatlan” társadalom legfõbb jellemzõje az, hogy a hagyományt, amit védelmez, Isten nevében védelmezi. Ez igazából egy nem õszinte védelmezés és a “tudatlan” társadalom tagjai nem kötõdnek Istenhez. Mégis ennek a társadalomnak a tagjai, fõként a fontos-hangadóemberek, egyfolytában Isten Nevét említik. Úgy, ahogy azok, akik bár a lehetõ legnagyobb bûnt követték el, amikor megölték Isten egyik prófétáját, mégis Isten nevében esküdöztek:

„És volt a városban kilenc férfi, akik romlást terjesztettek a földön, és nem cselekedtek üdvösen. Azt mondták: ’Esküdjetek meg kölcsönösen Allahra, hogy megrohanjuk õt és háza népét az éjszaka! Aztán azt mondjuk a legközelebbi rokonának, hogy nem voltunk szemtanúi az õ házanépe pusztulásának és hogy csakis az igazat mondtuk.’” (KORÁN, 27:48-49)

A “tudatlanok” között van olyan csoport is, amely ismeri a Koránt, és bár esküszik, hogy a Koránnak megfelelõen él, az “evilág múlandó javait” részesíti elõnyben és haszonlesõ. Annak ellenére, hogy minden, amit tesznek, képmutatás, önmagukat “példás muszlimoknak” tekintik:

„És követte õket a következõ nemzedék, amely örökölte azÍrást. Õk az evilági [élet] forgandó javai után kapkodnakés azt mondják: „Megbocsátás adatik nékünk.” És hogyha hasonló forgandó javak kínálkoznak nekik, akkor azokután [is] kapkodnak. Vajon nem köttetett velük az Írás szerzõdése, hogy ne mondjanak Allahról mást, mint azIgazságot? Holott tanulmányozták azt, ami [az Írásban] van. A túlvilági lakhely jobb azoknak, akik istenfélõk. Vajon nem éltek az eszetekkel?” (KORÁN, 7:169)

Ezesetben, ahhoz hogy megértsük, valaki hívõ-e vagy sem, egy kicsit jobban meg kell õt vizsgálnunk. Mert nem biztos, hogy az az ember, aki folyamatosan úgy beszél az Iszlámról, mintha õ maga a legjobb muszlim lenne – és erre a fenti ája a tanú – valóban muszlim, valóban hívõ. Azt hinnénk, hogy a fenti ájában szereplõ emberek képezik a kivételt. A Korán versei viszont nem errõl tesznek tanúságot. Számos ája említ olyan embereket, akik bár muszlim-hívõnek tartják magukat s ezt terjesztik magukról, valójában fennhéjázók, és sokkal rosszabb a helyzetük:

„Akadnak olyanok az emberek között, akik azt mondják: ’hiszünk Allahban és a Végsõ Napban’; anélkül, hogy valóban hinnének. Megpróbálják becsapni Allahot és azokat, akik hisznek, ám csupán önmagukat csapják be, anélkül, hogy tudnák. Szívük beteg, s Allah [még] súlyosbítja betegségüket. Keserves büntetés lesz az osztályrészük azért, mert hazudnak.” (KORÁN, 2:8-10)

További áják így tudósítanak arról, hogyan válaszolnak a fent említett “képmutatók” a kérdésekre, amelyeket feltesznek nekik:

„Mondd: ’Ki lát el benneteket az égbõl és a földbõl, vagykinek van hatalma a hallás és a látás fölött? És ki hozza a világra az élõt a halottból és a halottat az élõbõl? És ki irányítja az Igét?’Azt mondják majd: ’Allah.’Mondd: ’Nemakartok hát istenfélõk lenni?’ Íme ez Allah, a ti igazi Ura tok. Mi egyéb lenne az Igazságon túl, mint a tévelygés?Hogy fordulhattok el így Allahtól?” (KORÁN, 10:31-32)

„Ha megkérdezed õket, hogy ki teremtette õket, bizonyosan azt mondják: ’Allah!’. Hogy fordulhatnak el ennyire[Tõle]?” (KORÁN, 43:87)

A fenti áják bizonyítják, hogy azok a kritériumok, amik alapján valaki valóban hívõnek mondhatja magát, nem egyeznek azokkal, amik a tudatlan társadalmak “vallásosait” jellemzik. A “tudatlan társadalom” szerint, hívõnek lenni elegendõ, ha valaki azt mondja, (ha megkérdezik) “hála Istennek, muszlim vagyok” és elég, ha megfontoltan betart bizonyos viselkedésformákat, amiket a társadalom szentesít. A hívõ azonban, akirõl Isten a Koránban szól, ettõl nagyon eltérõ tulajdonságokkal rendelkezik.

A HÍVÕ A KORÁN SZERINT

„Azok az [igazi] hívõk, akik, ha Allah megemlíttetik, akkor a félelemtõl elszorul a szívük, s amikor a verseit hirdetik nékik, akkor az gyarapítja õket a hitükben,és akik az õ Urukra hagyatkoznak.” (KORÁN, 8:2)

„Õ titeket választott ki. És õ nem szabott ki rátok a vallásban semmi olyat, ami terhes lenne [nektek]:atyátok, Ábrahám vallását [szabta ki]. Õ nevezett muszlimoknak benneteket már korábban és [most] ebben a Koránban.” (KORÁN, 22:78)

Ki beszélhetne szebben annál, aki Allahhoz fohászkodik, jóravalóan cselekszik és azt mondja: “Azokközé tartozom, akik alávetik magukat [Neki].” (KORÁN, 41:33)

Ahhoz, hogy az ember muszlimnak mondhassa magát, az elsõ feltétel az egyetlen Isten szolgálata. Az Iszlám nem más, mint ennek az egyetlen feltételnek a megvalósulása különbözõ formákban. Min-den, ami nem erre az alapelvre épül, nem Iszlám, hanem “tudatlanság”. A valóság, amit ezzel az egy mondattal kifejezünk, sokkal mélyebb jelentést hordoz, mint azt az emberek gondolnák. Mert a “tudatlan társadalom”-hoz tartozó, ám magát hívõnek tartó emberek egyike sem gondolja azt, hogy Istenen kívül mást szolgálna. Persze hogy egyikük sem helyez maga elé szobrot, miközben imádkozik (már az ünnepnapokon vagy a pénteki közösségi ima alkalmával, amikor imádkozik) és nem azt imádja! S mivel nem így tesznek, mindjárt azt állítják magukról, hogy õk Istent szolgálják.

A valóság azonban korántsem az, mint amit kívülrõl látunk. Az ellentmondás abból fakad, hogy a “szolgálatot” kizárólag úgy értelmezik: “valaki elõtt leborulni”. A “szolgálat” kifejezés értelmét azonban nem az a téves és leszûkített definíció magyarázza meg, amit a “tudatlan társadalom” rárótt. Hogy mit jelent a “szolgálat”, azt a Koránban kell keresnünk:

„A dzsinneket és az embereket azért teremtettem, hogyEngem szolgáljanak.” (KORÁN, 51:56)

A fenti ája azt adja tudtunkra, hogy Isten a dzsinneket és azembereket azért teremtette, hogy “csakis Õt szolgálják”. A hívõ természetesen ehhez a definícióhoz tartja magát, vagyis Isten teremtésénekmegfelelõen, nem csinál mást, mint Õt szolgálja.

Hogy mit jelent Istent szolgálni, hogyan kell Istent szolgálni, arról a következõ ája ad felvilágosítást:

„Mondd: „Az istentiszteletem az áldozat[i állat]om, az életem és a halálom Allahot illetik, a teremtmények Urát!”(KORÁN, 6:162)

Ahogyan az ája rámutat, Isten szolgálata nem merül ki az imádkozásban és az áldozatban, hanem a hívõ egész életét, sõt halálát is magában foglalja. A hívõ egész életét azzal tölti el, hogy Istent szolgálja. Ezért cserébe elnyeri Isten tetszését, kegyelmét és végtelen kertjét, amely azok számára, akik nem ismerik az Iszlámot, teljességgel felfoghatatlan érték.

Ha pedig az életet Isten tetszésének elnyerésén kívül más célok felé irányítjuk, az a Korán kifejezésével élve, “sirk”, vagyis társítás. A próféták a történelem során végig arra hívták az embereket, hogy hagyjanak fel a társítással. A Korán hírül adja, hogy minden “tudatlan társadalom” társító társadalom. Ebbõl következõen, jelenleg a világ döntõ többsége többistenhitû vallást képvisel. Ebben a többistenhitû világban egyedül a muszlimok csoportjai azok, akik az Egyetlen Istent szolgáló igaz vallást követik. A muszlimok mindössze ennyit mondanak:

„Mondd: „Ti emberek! Ha kétségben vagytok az én vallásom felõl [akkor tudjátok meg]: Én nem szolgálom azokat, akiket ti Allah helyett szolgáltok; de szolgálom Allahot,aki magához szólít majd benneteket. Én parancsot kaptam, hogy hívõ legyek a hívõk között.” (KORÁN, 10:104)

Hogyan is szolgálja az ember Istent? Hogyan telik élete,amely csak Isten szolgálatából áll? Önsanyargatással tölti napjait, ahogyan a tudatlan társadalmak képzelik? Vagy netán olyan ember modelljét követi, aki mozdulatlan és magába zárkózott?

Nem ... Õ nem olyan “vallásos” modell szerint él, amilyet a tudatlanok képzelnek el, hanem azt a “hívõ”-modellt követi, amit Isten a Koránban tanított neki. Mivel nem jellemzõje az erõltetettség, amely abból fakad, hogy mások szemében ’vallásos’-nak állítsa be magát, nem nyomasztja õt annak a “vallásos” modellnek a követése sem, amely hagyományokra támaszkodik, ám távol áll a Korántól. Csakis Istenért él, Istenért dolgozik-munkálkodik, Isten tetszéséért használ ki minden lehetõséget, ami megadatik neki.

Tudnunk kell, hogy ez nem az az út, amely az embert korlárok közé szorítja és megfosztja az “élet szépségeitõl”, ezt hiszikugyanis azok, akik nem ismerik az Iszlámot. Éppen ellenkezõleg, az az ember, aki csakis Istent szolgálja, a lehetõ legszabadabb, legnyugodtabb, legvidámabb és legboldogabb ember. Megszabadul a “hamis istenségek” rabigájától, amelyek megbéklyózták õt. A temérdek félelem, mint például “mit gondolnak rólam az emberek?”, “mit csinálok, ha ez és ez nem szeret engem?”, “mi lesz, ha kirúgnak a munkahelyemrõl?”, eltávolodik tõle. Megmenekül a rengeteg képzeletbeli istenség szolgálatától, melyek gyengék, igazságtalanok, értelmetlenek és semmire sincsen erejük. Ehelyett a Mindenható, végtelen értelem és szépség Birtokosához, a mindent ellenõrzése alatt tartó, végtelenül jóságos és igazságos Istenhez kötõdik. Ahogyan a Korán mondja, õ “szilárd kapaszkodót ragadott meg”:

„Nincs kényszer a vallásban! Immár látván látszik az igaz út különbsége a tévelygéstõl. Aki megtagadja a bálványokat és hisz Allahban, az szilárd fogantyúba kapaszkodik, amely nem szakad el. Allah [mindent] hall és [mindent]tud.” (KORÁN, 2:256)

Sõt, a Korán hírül adja azt is, hogy a küldöttek, akik csakis az Egyetlen Isten szolgálatára hívták az embereket, felszabadítóként jöttek el, olyanokként, akik “leveszik róluk a bilincseket”:

„Akik követik a küldöttet, a pogány prófétát, akit megtalálnak maguknál írással [hírül adva] a Tórában és az Evangéliumban - aki megparancsolja nekik, ami helyénvaló, és megtiltja nekik, ami elvetendõ, aki megengedi nekik a jó dolgok [élvezetét] és tilalmasnak nyilvánítja nekik a tisztátalan dolgok [élvezetét], és aki leveszi róluk a súlyos terhet és a bilincseket, amelyek rajtuk voltak. Akik tehát hisznek benne, támogatják és segítik õt, és követik afényt, ami leküldetett vele - azok boldogulnak.” (KORÁN, 7:157)

Egy másik ájában Isten így írja le a hívõket:

„A muszlimoknak és a hívõknek, s azoknak, akik alázatosan alávetik magukat, akik az igazat mondják, akik állhatatosak, akik szerények, akik alamizsnálkodnak, akik böjtölnek, akik szemérmükkel [ön]megtartóztatók, akik gyakorta megemlékeznek Allahról, mindezeknek - legyenek õk férfiak avagy nõk - Allah megbocsátást és óriásifizetséget készített elõ.” (KORÁN, 33:35)

A hívõnek Istennel õszinte, közeli kapcsolata van. Isten a hívõ egyetlen igaz barátja, az egyetlen segítõje. A Korán így mondja elÁbrahám történetét, aki erõs kötõdéssel kötõdött Urához, hogy példa legyen a muszlimok számára:

„[Ábrahám] azt mondta: „Mit gondoltok, minek a szolgálatára adtátok magatokat ti és régesrégi õseitek? Bizony, õk [mind] ellenségem nekem - kivéve a teremtmények Urát, aki megteremtett engem és õ vezérel engem, és aki enni és inni ad nekem, és ha megbetegszem, akkor õ gyógyít meg, és aki a halálba küld, aztán életre kelt engem, és akihez az a kívánságom, hogy bocsássa meg a vétkemet azÍtélet napján. Uram! Ruházz föl bölcsességgel engem, és add, hogy csatlakozhassam az igazakhoz, és juttass nékünk igaz dicséretet a késõbbi [nemzedékek] között, éshelyezz engem a gyönyörûség kertjének örökösei közé! És bocsáss meg az én atyámnak! Bizony, tévelygõ õ a tévelygõk között! És ne boríts szégyenbe engem azon a napon, amikor föltámadásuk lesz, azon a napon, amikor nemhasznál sem vagyon, sem fiúgyermekek” (KORÁN, 26:7588)

A Korán nem csak a hívõ nyugalmáról ír, mely az Egyetlen Isten szolgálatából fakad, hanem lefesti a számtalan istenséget imádók példáját is:

„Allah példabeszéddel él: Egy férfit egymással civódó részestársak birtokolnak, egy másik pedig egyetlen emberé. Vajon egyformák-e õk a példabeszédben? Dicsõség Allahnak! De nem! A legtöbben közöttük nem tudják [ezt].”(KORÁN, 39:29)

A hívõ egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy levetkõzi a gõgöt vagyis megszabadul attól, hogy önmagának tessék, más szóval, önmagát istenítse. Ennek segítségével megtanul Istennél menedéket keresni. Nincsen megelégedve önmagával, ezért folyton fejleszti magát, nem zárkózik magába. A Korán szerint a hívõ minden egyes nap igyekszik még közelebb kerülni Istenhez. Szerénysége megmutatkozikminden cselekedetében. Isten ekképpen szól az Õ alázatos szolgáiról, akiket példaként említ, az egyik ájában:

„A Könyörületes szolgái azok, akik szerényen járnak a földön, és ha a tudatlanok megszólítják õket, azt mondják: ’Békesség’.” (KORÁN, 25:63)

Akiket, Istentõl elfordulva, saját eszük olyannyira eltölt büszkeséggel, hogy szinte istenítik saját magukat, azok a legnagyobb tévedésbe esnek. A Korán így beszél azokról az emberekrõl, akik bár lelkük mélyén tudják, mi a helyes, és el is fogadják azt, büszkeségük mégis fennhéjázóvá teszi õket és hátat fordítanak az igazságnak:

„És - noha lelkük mélyén meg voltak gyõzõdve róla - vétkes és fennhéjázó módon megtagadták azt. Ám nézd meg, milyen végre jutnak azok, akik romlást okoznak!” (KORÁN, 27:14)

Ellentétben a büszke és dölyfös emberrel, aki hitetlenségében az igaz úttól messze tévelyeg, a hívõ egész életében azon igyekszik, hogy eleget tegyen a kötelezettségnek, amit Isten rótt rá. A legnagyobb akadály, amivel találkozhat, saját maga. A Korán így ír az ember lelkérõl, amely a rosszra csábít:

„Egyáltalán nem mentem föl magam! Az [emberi] lélek bizony folyton-folyvást a rosszra ösztökél, kivéve, amikor az uram megkönyörül. Bizony, az én uram megbocsátó éskönyörületes.” (KORÁN, 12:53)

A hívõ élete azzal telik, hogy ösztönénje és a jobbik oldala küzdelmet vívnak egymással. A hívõ folyamatosan ösztönénje ellen dolgozik, amely Isten tetszése ellen való, váratlan alternatívákat kínál neki. Az ösztönént, mely félelemet ébreszt, életunttá tesz, reménytelenségbe taszít, érdektelenségbe sodor, és más hasonló akadályokat próbál a hívõ útjába gördíteni, a hívõ lelkesedéssel, elszántsággal, bátorsággal, türelemmel gyõzi le. A hívõ sosem tér le az útról, amelyen jár, mert az az õ egyetlen barátjának, egyetlen segítõjének, egyetlen támaszának, Istennek az útja. Persze a hívõ küzdelme ezzel még nem ér véget. A Korán – akár közvetlenül, akár közvetett módon – gyakran hív arra, hogy tanácsoljuk a jót, a rossztól pedig tartsuk távol magunkat és társainkat.

Ahogyan a Korán ájái is leírják, az ember Isten földi helytartója, akire Isten a földet bízta megõrzésre. Ezért eszmei szinten óriási küzdelmet kell vívnia azokkal, akik elfordítanak Isten útjától, akik elnyomják a többieket, zsarnokoskodnak felettük. Hiszen ez egy olyan felelõsség, amit a Korán rótt rájuk.

Csakis az a társadalom képes teljes mértékben az igazságnak megfelelõen és helyesen élni, amelyet olyan emberek irányítanak, akik ragaszkodnak a Korán erkölcséhez. A hívõ olyan ember, aki Isten tetszését keresve él, igazságos az emberekhez és a jóra inti õket. Bármekkora is legyen a felelõsség, ami rájuk nehezedik, a hívõk soha nem fordítanak hátat annak az erkölcsnek, amit Isten tanított nekik. A Korán így ír errõl a tulajdonságról:

„…akik, hogyha hatalmat adunk nekik a földön, akkor elvégzik az istentiszteletet, odaadják a zakatot, megparancsolják, ami helyénvaló és megtiltják azt, ami elvetendõ.Allahra tartozik a dolgok kimenetele.” (KORÁN, 22:41)

Bármilyen feladattal is szembesülnek, akik nem félik Istent, azok mindig saját hasznukat keresik, pozícóért, hírnévért, javakért versengenek egymással. Ezért egy olyan társadalom életében, ahol ilyen emberek a hangadók, soha nem jöhet létre valóságos értelemben vett békesség és boldogság.

Ezzel szemben, a hívõk minden körülmények között nagy gonddal igyekeznek távol tartani az embereket a rossztól, igyekeznek szép viselkedésre buzdítani õket, példát statuálni nekik és “megparancsolni” azt, ami jó. Munkálkodásuk során sosem válnak érdektelenné. A Korán így írja le a hívõk megingathatatlan személyiségét:

„Mennyi prófétával tusakodtak ezernyi ezren! Ám õk nem lankadtak amiatt, ami sújtotta õket [harcukban] Allah útján, nem erõtlenedtek el, és nem adták be aderekukat. Allah szereti azokat, akik állhatatosak. És nem mondtak semmi mást, csak azt, hogy: ’Urunk! Bocsásd meg a mi bûneinket, s azt, hogy nem tartottunk mértéket a viselkedésünkben; és erõsítsd meg lábunkat és segítsminket a hitetlenek népe ellen!’ És adott nékik Allah evilági és szép túlvilági jutalmat. Allah szereti a jóra valókat. Ti hívõk! Ha hitetleneknek engedelmeskedtek, akkor eltántorítanak benneteket és kárvallottan fogtokeltántorodni.” (KORÁN, 3:146-149)

Az õszinte hívõ és a képmutató között az egyik legalapvetõbb különbség, hogy a hívõ, amikor a vallásról beszél, nem remél semmiféle hasznot az emberektõl. A célja nem a pénz, a javak, a pozíció vagy az emberek tetszése, hanem csakis Isten megelégedésének elnyerése. A hívõ csakis Istennél keresi a jutalmát. A Korán számos, ezzel kapcsolatos áját tartalmaz, melyek a próféták követendõ erkölcsét példázzák. Ezek közül néhány így szól:

„Ha elfordultok [ti látjátok kárát]. Én nem kértem tõletek fizetséget. Aztán fizetségem egyedül Allahra tartozik. Parancsot kaptam, hogy azokhoz tartozzam, akik alávetikmagukat [neki]!” (KORÁN, 10:72)

„Õk azok, akiket Allah az igaz útra vezérelt. Kövesd hát az õ útmutatásukat! Mondd: „Nem kívánok érte tõletek fizetséget. Intés az csupán a teremtményeknek.” (KORÁN, 6:90)

A hívõ példás erkölcsû. Mivel nem az a fajta ember, aki az evilág apró-cseprõ dolgai után szalad, nyugodt, elnézõ és megbocsátó.Nem érzelmei, hanem értelme szerint cselekszik, nem dühödik fel. Önfeláldozó, segítõkész és udvarias. A hívõk e nemes tulajdonságait a Korán így írja le:

„és akik állhatatosak és Uruk tetszésére áhítoznak és elvégzik az istentiszteletet és hozzájárulást adnak - titokban vagy nyíltan - abból, amivel gondoskodtunk róluk, és a rosszat jóval hárítják el - õk azok, akiké a végsõ lakhelylesz.” (KORÁN, 13:22)

„akik adakoznak, akkor is, ha jól, akkor is, ha rosszul megy a soruk; akik erõt vesznek haragvásukon és elnézõek az emberek iránt. Allah szereti a jóravalókat.”(KORÁN, 3:134)

„Gyakorold a megbocsátást, rendeld el azt, ami állandó,és fordulj el a tudatlanoktól!” (KORÁN, 7:199)

„Valamely rossztett fizetsége egy hozzá hasonló rossztett. Aki azonban megbocsát és kész a békülésre, annak Allahnál van a fizetsége. Bizony, Õ nem szereti a vétkeseket.”(KORÁN, 42:40)

„és akik nem tesznek hamis tanúságot és ha üres fecsegés akad útjukba, akkor emelt fõvel mennek tovább.” (KORÁN, 25:72)

„És - noha nékik is kedves az - ételt adnak a szegénynek,az árvának és a fogolynak.” (KORÁN, 76:8)

Azt is tudnunk kell azonban, hogy egy hívõnek is lehetnek hibái. Ez szükségszerûen következik abból, hogy ember és ezáltal szolga. Az igazhitû muszlim késlekedés nélkül kéri Istentõl hibáinak megbocsátását és gondosan kijavítja azokat. Semmilyen tévedés nem keseríti el õt, mert õ Isten végtelen kegyelmébe vetette bizalmát. A Korán így hangsúlyozza ezt:

„És akik, ha valami szégyenletes dolgot követnek el, vagy sajátmaguk ellen vetkeznek, akkor megemlékeznek Allahról és vétkeik megbocsátásáért esedeznek - és vajon ki bocsátana meg a vétkeket, ha nem Allah? -, és akik nem átalkodnak meg [bûnös] cselekedetükben - tudván, [hogyaz bûn].” (KORÁN, 3:135)

A hívõ legjobb barátja Isten és a többi hívõ, aki szintén Isten barátja. Ha valaki Isten ellensége, legyen az akár a hívõhöz legközelebb álló személy, az már nem lehet az õ barátja. Az a hívõ pedig, aki Istenhez kötõdik, a másik hívõ testvére, még akkor is, ha hitükön kívül semmi közös – származás, társadalmi státusz, anyagiak – nincs bennük. Õk, Istenért eljutottak a felsõbbrendû szeretethez, Isten pedig szereti azokat az embereket, akik elfogadóak.

A hívõnek rendkívül tiszta az elméje. Mivel Istenben bízik és Neki veti alá magát, elméjében nem motoszkálnak felesleges félelmek, aggodalmak és elszomorító dolgok. “Akli-szelím”, vagyis egészséges elmével rendelkezik. Ezáltal gondolkodása nemes és széleskörû, felfogja a dolgok apró részleteit, rejtett oldalait. Tudása van, bölcs és intelligens.

Evilági tartózkodása rövid. A túlvilágra készül, a végsõ lakhelyre, fejleszti magát, lelkét minden nap egyre jobban megismeri. Azt az idõt pedig, ami itt rendeltetett el neki, siker és tisztesség övezi, ahogyan Isten igaz szolgájához illik.

A SAJÁT MAGUNKKAL TÖRTÉNÕ ELSZÁMOLÁS

„Ti hívõk! Féljétek Allahot! És minden lélek figyelje azt, hogy mit küldött elõre holnapra! És féljétek Allahot! Allahnak tudomása van arról, hogy mit tesztek. És ne legyetek hasonlóak azokhoz, akik elfelejtették Allahot, s õ ezért elfeledtette velük önmagukat. Õk a gonoszak.” (KORÁN, 59:18-19)

AKorán úgy írja le a hívõket, ahogyan azt az elõzõ fejezetben elmeséltük. Azok az emberek, akik tudják, hogy Isten elégedett velük és kertekbe vezeti majd õket, ezekkel a tulajdonságokkal rendelkeznek.Vajon feltettük-e valaha a kérdést saját magunknak, mi mennyire hasonlítunk ezekhez az emberekhez?

A Korán által bemutatott hívõ-modell nyilvánvalóvá teszi, hogy ha Isten kérdõre von minket, nem elég azt mondani “hál’Istennek, én muszlim vagyok” és nem elég hellyel-közzel elvégezni néhány istenszolgálatot. Ez amolyan “ingadozó” istenszolgálat, melyrõl a Ko rán így beszél:

„És akad az emberek között olyan, aki Allahot ingadozva szolgálja. Ha valami jó éri õt, akkor megnyugszik benne.Ám ha valami megpróbálás sújtja õt, akkor köpönyeget fordít. Az evilág és a túlvilág kárvallottja õ! Ez a nyilvánvaló kárvallás!” (KORÁN, 22:11)

Azok, akik azt gondolják magukról, hogy elegendõek önmaguknak, még valamiben tévednek: azt hiszik, elég ha õk jámbor emberek. A Korán viszont így ír arról, mi az, ami értékes Isten szemében és mi az, ami jó:

„Nem az a jámborság, hogyha orcátokat Napkelet, vagy Napnyugat felé forgatjátok. A jámborság az, ha valaki hisz Allahban, a Végsõ Napban, az angyalokban, az írásban és a prófétákban, s aki javait - bármily kedvesek is azok néki - odaadja a rokonainak, az árváknak, a szegényeknek, az úton járónak, a koldusoknak, s a rabszolgák [kiváltására]; aki elvégzi az istentiszteletet és megadja a zakatot; [akik] teljesítik kötelezettségüket, ha kötelezettséget vállaltak; akik állhatatosak a szükségben, bajban és megpróbáltatásban. [Egyedül] õk az igazak és õk az istenfélõk.” (KORÁN, 2:177)

A Korán világosan leírja, milyen egy hívõ, ezért teljesen felesleges olyasmivel áltatnunk magunkat, hogy “az én szívem tiszta, nem ártok senkinek, persze hogy Isten szeret engem”. Isten azt várja elaz embertõl, hogy szolgálja Õt, nemcsak azt, hogy olyan ember legyen, akinek “tiszta a szíve és senkinek sem árt”. Ebbõl az következik, hogy aki nem szolgálja Istent és távol áll a hittõl, annak semmiképpen sem lehet “tiszta” a szíve. A szív tisztasága csak úgy lehetséges, ha az ember betart minden isteni parancsot, ami a Koránban szerepel és az Isten által szabott határok között marad.

MILYEN VESZTESÉGEK ADÓDNAK ANNAK AZ EMBERNEK AZ ÉLETÉBEN, AKI TÁVOL TARTJA MAGÁTÓL A VALLÁST?

„Azt mondják: ’Nem létezik semmi más, csak az evilági életünk. Meghalunk és élünk, és csupán az idõ pusztít el minket. Nincs nekik tudomásuk arról. Csupán a vélekedésükkel hozakodnak elõ.” (KORÁN, 45:24) „És az emberek között akad olyan, aki tudatlanságában, útmutatás és fényességes Írás híján vitába száll Allah felõl.” (KORÁN, 22:8)

Ahívõk, ahogy eddig említettük, csupa pozitív tulajdonsággal rendelkeznek. Ennek ellenére vannak olyan emberek, akik inkább távol maradnak a vallástól. Hogy megértsük az ilyen ember indítékait, meg kell kicsit vizsgálnunk, hogyan tekintett eddig az Iszlámra és a muszlimokra, meg kell néznünk, melyek azok az elõítéletek, amelyek eddig befolyásolták õt. Itt a “teljességgel hitetlen”, “ateista” személyiséggel most nem fogunk foglalkozni. Az a modell, amirõl mi beszélünk, nem más, mint annak a “vallásnak hátat fordító” embernek a modellje, akit társadalmunk termel ki magából.

A “vallástól távol” élõ ember legfontosabb tulajdonsága, ahogy erre könyvünk elején kitértünk az, hogy a társadalom elvárásainak megfelelõen cselekszik. Ez az ember bármit tesz, rögtön azzal a pszichológiával cselekszik, ahogyan a többség. Ez a pszichológia pedig kétségkívül befolyásolja õt a vallásról alkotott véleményében is.

Ez az ember mindent, amit a vallásról gondol, a környezetétõl tanulta. Életében egyszer sem olvasta a Koránt, nem tudja, mi van benne. Amire a “vallás” illetve a “muszlim” szó kapcsán emlékszik, azt mind hallomásból tudja vagy a nagyszüleitõl látta. Amit környezetében a vallás nevében hallott, arról azt hiszi, hogy valóban a vallás részét képezi. Ha pedig a biológiatanára az evolúció védelmezõje, filozófiatanára ateista, akkor mindjárt úgy érzi, hogy megvilágosodott (!), megértette a dolgok lényegét, túllépett számos dolgon. Mivel a vallásosság nevében csupa eltévelyedett embert, szervezeteket látott, továbbá a média miatt azt gondolja, hogy a muszlimok vagy vad-támadó, elavult gondolkodású, fanatikus, primitív emberek, vagy elkábultt, passzív, a világtól elszakadt, érdektelen személyek, akik nem törõdnek a társadalommal és az eseményekkel, meg van gyõzõdve róla, hogy õ már ismeri az Iszlámot. Sõt úgy érzi, hogy azok, akik a konferenciákon a vallás és az Iszlám mellett modernitásról, a kornak való megfelelésrõl, a nyugatról vagy hasonló közismert témákról beszélnek, össze-vissza magyaráznak. És ha olyan emberrel találkozik, aki az õ nézeteit osztja, bizonyossága csak növekszik. A lelkiismeret hangját pedig, ami mást sugallna, ezzel a bizonyossággal elnyomja.

Nem készteti õt az igazság felkutatására az, hogy maga körül olyan vallásgyakorlatot lát, amely messze jár az ésszerûségtõl, visszás és kezdetlegesnek tûnik. Ha van is igaz vallás, egyáltalán nem jönne jól, ha összetalálkozna vele. Miközben elnyomja lelkifurdalását, még véletlenül sem szeretne szembesülni számos tagadhatatlan igazsággal és az ezzel járó felelõsséggel. Fél végiggondolni, hogy ha van egy olyan rendszer, amelyben Isten felelõsséget rótt az emberre és késõbb kérdõre fogja õt vonni, akkor õ attól, hogy egy életen át hátat fordít, még nem fog megmenekülni ettõl a felelõsségtõl. Ezt a pszichológiát így érzékelteti a Korán:

„És eltiltanak attól [másokat], s [maguk is] távolmaradnak tõle. Ám csupán önmagukat döntik pusztulásba,anélkül, hogy tudnának róla.” (KORÁN, 6:26)

A társadalom túlnyomó többsége távol tartja magát a vallástól, ez támogatja õt abban, hogy õ is ugyanígy cselekedjen. Ráadásul nagy hatással vannak rá a társadalom híres és népszerû tagjai, akiknek “ragyogó” neve olyan embereket takar, akik elszakadtak a vallástól. A “társaság” egyébként is olyan életformát követ, amilyet õ maga is

igyekszik magáévá tenni. Azt hiszi, azzal hogy hátat fordít a vallásnak, máris “megfelel a kornak” és “azt teszi, amit a fontos emberek is tesznek”. E társadalmi pszichológia okozza azt, hogy az ilyen ember amiatt sem aggódik, mi lesz hitetlen viselkedésének eredménye a túlvilágon. Mert még ha bûn is a vallásnak hátat fordítani, nem törõdni vele, lelkiismerete egy bizonyos ponton megnyugszik, hiszen ezt a bûnt számtalan “fontos emberrel” együtt követi el. Ez “a csoportosan elkövetett bûn kisebb felelõsséggel jár” pszichológiájának tipikus példája.

Pedig a halál pillanatában minden ember egyedül marad. Semmit nem használnak majd neki a “fontos emberek”, a “sztárok” és a “társaság”. Az áják így írják le a túlvilág eseményeit:

„És valamennyien az Úr elé járulnak. És a gyengék azt mondják azoknak, akik fennhéjáztak: ’Mi a ti követõitek voltunk. Vajon el tudtok-e hárítani tõlünk valamennyit Allah büntetésébõl?’ ’Ha Allah az igaz útra vezérelt volna bennünket’ - mondták azok -, ’akkor mi is az igaz útra vezéreltünk volna titeket. Egyremegy nekünk, hogy nyugtalanok vagyunk-e, avagy állhatatosan tûrünk. Nincshová menekülnünk.’” (KORÁN, 14:21)

„Most pedig egyes-egymagatokban idejöttetek hozzánk úgy, ahogyan elõször megteremtettünk benneteket és magatok mögött hagytátok [mind]azt, amivel [földiéletetekben] felruháztunk benneteket. És mi nem látjuk a ti közbenjáróitokat, akikrõl úgy vélekedtetek, hogy [velünk együtt] a ti részestársaitok õk. Bizony, elszakadtatok egymástól és eltûntek tõletek [a semmibe] azok, amikrõl[hitetlenségetekben] képzelõdtetek.” (KORÁN, 6:94)

Mivel az embernek téves fogalmai vannak a “kiválóság”-ról, helytelen példákat választ ki magának az emberek közül. A “tudatlan” társadalomban “kiváló”-nak lenni annyi, mint pénzre, hírnévre és hasonló dolgokra szert tenni. “Kiváló” azonban csakis az lehet, aki õszintén közeledik Istenhez:

„És emlékezz szolgánkra, az erõskezû és látnok Ábrahámra, Izsákra és Jákobra! És különösképpen õket választottuk ki a [túlvilági] lakhelyre való intéssel. És õk a kiválasztottak és a legjobbak közé tartoznak majd Nálunk.” (KORÁN, 38:45-47)

Az ember a társadalomtól különféle szokásokat vesz át. Mindenekelõtt azt gondolja, hogy minden társaságban egyfajta “státuszt” kell szereznie. Máskülönben mit fognak gondolni róla a körülötte lévõ emberek, ez az, ami elméjét roppant módon foglalkoztatja. Míg végül az egyetlen dolog, ami eszébe jut egy társaságban az lesz, “vajon a többiek most mit gondolnak rólam?”. Ennek az embernek fogalma sincsarról, mit jelent Isten tetszését keresni. Õ csakis az emberek megelégedését keresi.

E vallást mellõzõ társadalom azt is megtanította neki, hogyan viselkedjen az ellenkezõ nemmel. A hitetlen társadalom, amelynek fõ szlogenjei közé tartozik, hogy “tiszteljük a nõket és védjük a nõk jogait”, gyakorlatilag teljesen kihasználja a nõt.

A “járás”-t, mint olyat, valósággal rákényszerítik az emberekre, miközben olyan cifra terminusokat hoznak divatba, mint a “flört”, a “boyfriend” vagy a “girlfriend”. A becsületet vagy a szemérmességet, amit a vallás határozottan fontosnak tart, a média különösen célozza és egészen finoman az ellentétes irányba igyekszik befolyásolni az emberek tudatalattiját. Elõfordulhat, hogy egy 13-14 éves lányt “leszbikus”-nak bélyegeznek csak azért, mert még nem jár senkivel. Az a férfi, akit a sajtó agymosásának befolyása alatt álló környezete szinte nyilvános prostitúcióra ösztönöz, olykor a “homoszexualitás” vádjával találkozik, csak mert véleménye ellenkezik a környezetéével. Azokat az embereket, akik önszántukból becsületesek akarnak maradni, a tömeg vagy meghurcolja vagy kiközösíti. Ezáltal a társadalomnyomása alá kerülnek. És amennyiben cselekedeteik nem felelnek meg a társadalom elvárásainak, kétségeik támadnak saját maguk felõl és elveszítik önbizalmukat.

Az a fiatal, aki mindezen társadalmi befolyások hatására már éppen kezdi elfogadottnak tekinteni a prostitúciót, ezúttal azzal a propagandával szembesül, hogy a homoszexualitást normalitásként kell felfogni, mert ez a természetellenesség tulajdonképpen egy “választás”, ami csak az illetõ felekre tartozik. A homoszexualitás, a fanatizmus voltaképpen merészség, az ember saját korlátainak ledöntése, önmagának felülmúlása. Egy újabb dimenzió az erkölcstelenség területén, amin az embernek túl kell jutnia.

Másrészrõl a házasság, amely az Iszlámban Isten által legalizált kötelék azért, hogy a felek kölcsönös szeretetben, tiszteletben, mindenféle haszonlesés nélkül a legteljesebb életet élhessék, ennek a rendszernek az általános filozófiáját követve, nem más, mint kölcsönös élõsködés. Ebben a rendszerben egy férfi számára az a nõ az ideális feleség, aki életének hátralevõ részében foglalkozik vele, kimossa a ruháját, fõz rá és kielégíti testi vágyait. A nõ pedig, akibe belenevelték, hogy a “férjet meg kell fognia”, olyan eszköznek látja férjét, akit mihamarabb magához kell kötnie egy gyermekkel, így biztosítva saját jövõjét és a számára szükséges életszínvonalat. Annak az embernek az elnyomása alá veti magát, aki mindezt biztosítja számára és mindenféle eszközt megragad, hogy férjét el ne veszítse. Az ilyen házasság nem sokban különbözik egy anyagi haszon reményében köttetett néhány órás szerzõdéstõl, csak tovább tart, egészen az élet végéig. Igaz ugyan, hogy ezt egyik fél sem hajlandó beismerni, bizonyos esetekben nem szégyellik kijelenteni, hogy ez az életnek az egyik igazsága. Van, aki dicsekszik azzal, hogy érdekházasságot kötött. Láthatjuk tehát, hogy egy ilyen házasságban nem a szeretet az, amit az emberek megosztanak egymással, hanem a pénz, a kölcsönös haszon és a testi szerelem.

Egy érdekkapcsolattá vált házasságban olyan fogalmaknak, mint hûség és õszinteség, semmi értelme nincsen. Ennek természetes következménye, hogy napról napra több az olyan házasfél, aki, miután bebiztosította magának a fent említett javakat, megcsalja a másikat. Egyre többen vannak azok, akik titokban hûtlenek vagy éppen kölcsönös megegyezéssel lépnek félre. Következésképpen a mai házasság intézményének alapja nagyon eltávolodott attól a modelltõl, amirõl a vallás beszél, és egy olyan jelenségnek nyitott utat, amit úgy nevezhetnénk “nyitott kapcsolat” vagy “szabad szerelem”, és ezt próbálja meg beleplántálni a társadalom bizonyos rétegeibe.

A modernitás neve alatt lencsevégre kapott életmód, mely kívül esik a vallás keretein, igazából nem egy önálló filozófia. Inkább egy olyan eszmerendszer része, amely igyekszik teljesen elszakítani az embereket a vallástól és annak nézõpontjától, illetve megpróbálja teljesen ellentétes irányban felépíteni az ember személyiségét, megakadályozva õt abban, hogy a vallás parancsait kövesse. Ez az eszmerendszer nem csak a szexualitásra és a házasságra tette rá a kezét, hanem mindenféle értékítéletet befolyásol. Miközben igyekszik teljességgel megsemmisíteni a vallási fogalmak egy részét – mint szemérem, becsület – , más részét kiforgatja eredeti lényegébõl és saját rendszerébe próbálja beolvasztani. A tisztesség, a bátorság, a hõsiesség, a küzdelem Isten útján például, a Korán szerint dicséretes tulajdonságok. Szembeszállni az igazságtalansággal, semmilyen áldozattól nem riadni vissza azért, hogy tovább adjuk azt, ami jó és helyes, bátorságunkat Istenbe vetett bizalmunkból meríteni, Istenen kívûl senkitõl sem félve küzdeni személyünkkel amennyire csak szükséges, ezek a hívõk legfontosabb tulajdonságai közé tartoznak. Az eszmerendszer viszont, amirõl az imént beszéltünk, azt tartja bátorságnak, ha valaki a legtermészetellenesebb dolgokat is kipróbálja, azt tartja egyenes viselkedésnek, ha valaki nyíltan és vakmerõen követi el az erkölcstelenséget, küzdelemnek pedig azt, ha valaki haláláig védelmezi ezeket a dolgokat és mindenkinek továbbadja.

A fiatal férfiakat megcélozva, olyan személyiségtorzulásokat igyekeznek “bátor”-nak és “hõsies”-nek beállítani, mint a durvaság, a zsarnokoskodás, a tiszteletlenség, a határok semmibe vevése, az emberek jogainak tiprása, a haszonlesés, mások kihasználása, az agresszió, a kötekedés, a büszkeség és a nagyzolás. Ez a zavaros és torz pszichológia ezeket a tulajdonságokat próbálja meg elfogadtatni “fiatalemberes” viselkedésként. Ha valaki gondolkodás és tisztelet nélkül beszél, azt sem tudja mit fecseg, rágalmaz és pletykál, akkor azt megdicsérik, hogy milyen “igaza van”.

Isten így sorolja a Koránban ezeknek a megbízhatatlan embereknek a jellemzõit, akik a fent említett vagy hasonló tulajdonságokkal rendelkeznek:

„Ne engedelmeskedj minden hitvány esküdözõnek, rágalmazónak és pletykákkal házalónak, a jónak útjába állónak, a határokat áthágónak, bûnösnek, gorombának és hozzá még fattyúnak - azért, mert vagyona és (számos) fia van! Amikor a jeleink/verseink hirdettetnek néki, aztmondja: ’A hajdanvoltak mesés történetei!’” (KORÁN, 68:10-15)

Egy fiatal lánynál pedig az számít “bátorság”-nak, ha mindenkivel “együtt van”, aki csak az útjába akad, aki védelmezi a szabad szerelmet és a másságot, “egyenes viselkedés” pedig az, ha felfedi férje elõtt, hogy megcsalta. A “tisztelet” pedig már nem más, mint ezekre az abnormalitásokra rábólintani.

Mindezen torz gondolatoknak megfelelõen a “szeretet” fogalma is megváltozott. A szeretet azzal arányos, milyen mértékben lehet eldicsekedni a másikkal, illetve milyen anyagi hasznot lehet belõle húzni. Ezzel együtt, a vallástól elforduló személyiség egy másik tulajdonsága, hogy szeretete különféle külsõ jegyekre, imázsra támaszkodik. Rengeteg olyan fiatal lány van, aki pusztán külseje miatt szeret bele egy “romantikus csavargó” imidzsét sugárzó fiatalemberbe. Mivel az imidzs a meghatározó, talán fel sem tûnik neki, hogy egy olyan átlagembert szeret, akinek legfeljebb egy vagy két sajátos tulajdonsága van. Közben pedig képes azonnal elítélni valakit, aki egyenes, õszinte, tiszteletteljes és szeretõ szívû azért, mert valami apró hibátvélt felfedezni benne. Ám ha egy ilyen “huligán”-t, akiben semmi pozitív nincsen, egy nap könnyezni lát, hirtelen felszakad belõle a szeretet és a gyengédség.

Az ilyen ember számára a társadalom, amelyben él, határozza meg a mércét, az értékítéletet, érzelmeinek és gondolatainak határait, miközben olyan emberré formálja õt, aki semmit nem gondol Istenrõl, a vallásról és a lét értelmérõl. Egyébként sincs ideje, hogy ilyesmin gondolkodjon. Hiszen a társadalom, amely beprogramozta és irányítja õt, számtalan feladattal látta el. Mindenekelõtt, ahogy a tudatlan társadalom mondja, “mindenki a saját hajójának kormányosa”, aztán meg egy bizonyos “sátuszra” is szert kell tennie ebben a társadalomban. Ennek érdekében kihasználja a többi embert, ha kell elnyomja, félreállítja õket.

Tudatlan nézõpontjából ugyanis “az élet küzdelem”, és ugyancsak ennek a felfogásnak az értelmében “a nagy halnak meg kell ennie a kis halat”. A gyenge, az elesett elhullása pedig nem más, mint a természet törvénye. Annak sincsen semmi akadálya, hogy a többiek is ugyanígy vélekedjenek, amíg neki ezzel nem ártanak, mert szerinte “az a kígyó amelyik nem marja meg õt, úgy él, ahogyan akar.”

Ha azonban a dolgok nem úgy mennek, ahogyan remélte, ha nem lesz olyan sikeres, mint gondolta, ha nem tudja elérni azt a társadalmi státuszt, amirõl álmodott, ez a filozófia önmaga ellen kezd dolgozni. Egyszercsak azt látja, hogy õ maga is a társadalom lebecsült, kivetett, elnyomott, megalázott, kirekesztett tagjainak sorába került. A játékszabályok, amelyektõl elõzõleg azt remélte, hogy elvezetik majd a dicsõséghez, ezúttal õt vették célba. Hirtelen eltûntek mellõle a barátai, magára maradt és boldogtalan.

És ha ez még nem lenne elég, látja, hogy nálánál nagyobb halak kezdenek gyülekezni körülötte. Ha keresne sem találna senkit, akiben megbízhat, egy ágat, amiben megkapaszkodhat vagy egy segítõ kezet. Amikor úgy gondolja, hogy menthetetlenül zsákutcába jutott, végsõ megoldásként Istenhez fordul. A Korán így írja le, hogy azok az emberek, akik hátat fordítanak a vallásnak, reménytelen helyzetükben Istenhez fohászkodnak:

„Õ az, Aki utaztat benneteket a szárazföldön és a tengeren. Amikor aztán a hajókon vagytok, s azok jó széllel futnak velük s örvendeznek afölött, viharos szél támad rájuk, s hullámok jönnek mindenfelõl ellenük, és úgy hiszik, hogy [mindenhonnan] körülvétettek - [akkor] fohászkodnak Allahhoz úgy, hogy vallásukban õszintének mutatkoznak iránta: ’Ha megmentesz minket e [veszedelembõl], bizony hálásak leszünk a hálásak között!’”(KORÁN, 10:22)

Az ember azonban, miután Isten meghallgatta a fohászát és dolgai kezdenek megoldódni, visszatér régi mentalitásához, mintha nem is õ lett volna az, aki Istenhez könyörgött:

„Miután azonban megmentette õket, akkor jogtalanul erõszakot követnek el a földön. Ti emberek! Az erõszakosságotok csupán önmagatok ellen [fordul]. Az evilági élet [kurta] örömeit élvezitek, azután Hozzánk lesz majd visszatérésetek. Azután közölni fogjuk veletek, hogy [azevilágon] mit cselekedtetek.” (KORÁN, 10:23)

Az ilyen ember torz észjárása szerint nem kell “mindent a metafizika alapjaira helyezni, realistának kell lenni”. Õ túljutott egy fontos élettapasztalaton és saját fáradozásának köszönhetõen menekült meg. Megtanulta “az élet igazságait”. Rossz napokat élt át, de ez már a múlté. Õ most már tapasztaltabb, érettebb. A hitetlenek értelmetlen pszichológiáját a Korán így írja le:

„Ha megízleltetjük az emberrel a könyörületünket, s azután megvonjuk tõle azt, akkor õ kétségbeesett és hálátlan.És ha jószerencsével ízleltetjük meg õt, miután balszerencse sújtotta, akkor bizonyosan azt mondja: ’A viszontagságok eltávoztak tõlem.’ Akkor bizony örvendezõ és kérkedõ.” (KORÁN, 11:9-10)

Az ilyen hálátlan ember szívében korábbi tagadó filozófiájamég inkább gyökeret ver és még inkább megkeményíti õt. Életének hátralevõ részében az elõbb említetthez hasonló nehézségekkel szembesül. Talán Isten, minden alkalommal válaszol neki, feltéve ha õ Hozzá könyörög. Az ember azonban nem tanul ebbõl és nem tér a helyes útra, emiatt eltávolodik Istentõl és sorra szalasztja el a lehetõségeket, amelyekkel Isten megajándékozta õt.

A legrosszabb helyzet pedig, ha ilyen állapotban találkozik ahalállal. Akkor már mindennek vége és nincsen több esélye. Élete során nyilvánvalóvá vált, hogy milyen ember. Isten több ájával tudatja a Koránban, hogy az ilyen ember rettenetesen fogja bánni ezt, amikor szembesül az igazsággal:

„Ha látnád [õket], amikor [majdan] a [Pokol] tüze elé állíttatnak és azt mondják: ’Bárcsak visszaadatnánk [az életnek] újra! Nem hazudtolnánk meg akkor Urunk jeleit és hívõk lennénk!’ De nem! [Csupán] nyilvánvaló lett nékik az, amit korábban titokban tartottak. Ha visszaadatnának [még egyszer az életnek], visszatérnének ahhoz, ami tilalmas volt nékik. Bizony, hazugok õk!” (KORÁN, 6:27-28)

A Korán többi ájája is ugyanezt hagsúlyozza, miközben arra inti az embert, hogy még életében forduljon Istenhez, azelõtt, hogy ez a reménytelen helyzet bekövetkezne:

„Akit Allah tévútra vezet, annak nem akad õutána gyámolítója. És látod majd, hogy a vétkesek azt mondják, amikor a büntetést megpillantják: „Vajon nincs mód a kijutásra?” És látod õket lesújtva a megalázottságtól, lopvaodanézni, amint elõvezettetnek [a tûzhöz]. És azok, akik hittek, azt mondják: „A kárvallottak azok, akik a Feltámadás Napján elveszejtették önmagukat és házuknépét.” Bizony, a vétkesek meg nem szûnõ büntetésben lesznek.És nem lesznek gyámolítóik, akik Allahon kívül segítenék õket. Akit Allah tévelygésbe visz, annak a számára nincsen út. Hallgassatok Uratokra, mielõtt eljön egy olyan nap, amelyet Allah [immár] nem hárít el! Azon a napon nem lesz hely, ahol menedéket találnátok és nem lehet tagadnotok.” (KORÁN, 42:44-47)

ÁTLÉPÉS A VALLÁSTÓL TÁVOL ÁLLÓ TÁRSADALOMBÓL A KORÁN ERKÖLCSISÉGÉBE

„És aki jogtalanságot követett el, majd a rossz után jót cserélt - bizony, én megbocsátó és könyörületes vagyok.” (KORÁN, 27:11)

„Nem tudtad [addig] azt, hogy mi az Írás, sem azt, hogy mi az [igaz] hit. És világossággá tettük azt, amivel szolgáink közül azt vezéreljük az igaz útra, akit akarunk.” (KORÁN, 42:52)

„Az õ igaz útjuk oda vezetett, amit jó kimondani és az õ útjuk annak az útjára vezetett, Aki méltó a magasztalásra.” (KORÁN, 22:24)

Minden embernek, ameddig csak él, van esélye arra, hogy a(z elõzõ oldalakon említett) “tudatlan” társadalom hatásai alól kivonja magát és a hit felé forduljon. Isten törvénye szerint, egyetlen ember sem távozik errõl a világról úgy, hogy ne találkozott volna egy “intõ”vel, aki a helyes útra hívja õt. Mindenkit, aki felelõsségre lesz vonva, hívni fog valaki az Iszlámra, õ pedig szabad akarata szerint választ majd. Isten így beszél arról az áják egyikében, hogy minden közösséghez érkezik intés:

„Aki az igaz útra vezettetik, az a maga hasznára vezettetik; aki pedig tévelyeg, az a maga kárára tévelyeg. Éssenki sem cipeli egy másiknak a terhét. És nem büntetünk soha [egy közösséget], úgy, hogy elõtte ne küldtünk volnaegy küldöttet [hozzájuk].” (KORÁN, 17:15)

Az emberek, akikhez a hívás szól, más és más reakciókat mu tatnak. A Korán részletesen leírja, milyenek ezek a reakciók. A legszebb viselkedés az, ha egy igaz hívõ azt mondja: “hallottuk és engedelmeskedtünk”:

„Amikor azonban a hívõk szólíttatnak Allahhoz és a küldöttéhez, hogy ítéljen közöttük, akkor õk csupán aztmondják: ’Hallunk és engedelmeskedtünk.’ Õk azok, akikboldogulnak.” (KORÁN, 24:51)

De nem lehet mindenkinek ilyen szép a válasza. A Korán azokról is beszél, akik, ha a vallásra hívják õket, fennhéjázók, sõt ellenségesen viselkednek:

„Jaj minden hazugnak és bûnösnek, aki - hirdettetvén néki - hallja Allah jeleit, aztán dölyfösen megmakacsolja magát, mintha nem is hallotta volna. Add hírül neki, hogyfájdalmas büntetés [lesz az osztályrésze]! És amikor megismer valamit a verseinkbõl, akkor gúnyt ûz azokból. Az efféléknek megalázó büntetés lesz az osztályrészük.” (KORÁN, 45:7-9)

És van olyan is, akinek a válasza még nem egyértelmû. A lelkiismerete a helyes irányba húzná õt, de valami belsõ hang folyton azt sugallja neki, hogy ne mondjon le a társadalomról, mely a vallás határain kívül tartja magát. A társadalmi hatásokat mindenféle védekezõ mechanizmusokkal próbálja legalizálni. Különféle módokon kísérelmeg elmenekülni az valóságtól. “Õk az igazságot mondják, igen, de nekem nincs elég erõm vagy túl büszke vagyok, ezért nem tudom követni õket”. Mivel az ilyen kifogásokat önmagával sem tudja elhitetni, hiányosságok után kutat abban, amit mesélnek neki vagy azokban, akik mesélnek.

Az ilyen ember, ha találkozik egy igaz hívõvel, aki kötõdik a Koránhoz, csupa elõítélettel és kétséggel közelít felé. Mivel az, amit lát, egyáltalán nem hasonlít arra, ami éveken át a fejében élt és amit családjában, környezetében látott, talán úgy értékeli õt, mint aki “a vallást saját okoskodása alapján értelmezi és anyagi haszon szerzésére használja”.

Érdekes, hogy ez a vádaskodás a történelem folyamán minden tudatlan közösségnél ugyanilyen formában jelentkezett. Olyannyira, hogy akadtak népek, akik Isten küldötteit támadták efféle rágalmakkal:

„Az elõkelõk az õ népébõl, akik hitetlenek voltak, azt mondták: ’Ez csupán egy hozzátok hasonló ember, aki fölétek akarja helyezni magát. Ha Allah úgy akarta volna, bizonyosan angyalokat küldött volna le. Nem hallottuk, hogy hajdanvolt atyáinknál elõfordult volna efféle.’”(KORÁN, 23:24)

“... Vajon meg akarod tiltani nekünk, hogy azt szolgáljuk, amit atyáink szolgáltak? Bizony, nyugtalanító kétségbenvagyunk az iránt, amire hívsz minket.” (KORÁN, 11:62)

Az ilyen ember, bár addig elítélte a hibás és furcsa vallásértelmezést, amit környezetében látott, hirtelen foggal-körömmel védelmezni kezdi azt. A következõ érvvel áll elõ: “na persze, mindenki rosszul csinálja, csak ti vagytok azok, akik a helyes úton járnak”. De tudni kell, hogy ez a gondolkodásmód teljességgel ütközik a Korán mentalitásával. Mert ahogy a Korán mondja, a helyest nem lehet azzal mérni, hányan követik. Hiszen “az emberek többsége”, ahogy a Korán is írja, tévelyeg:

„Elif, Lam, Mim, Ra. Ezek az Írás versei/jelei. És ami leküldetett hozzád az Uradtól: az az Igazság. A legtöbbember azonban nem hisz.” (KORÁN, 13:1)

A Korán, ugyanolyan becsben tartja azokat a küldötteket, akiknek sok követõjük volt (Mózes, Salamon, Mohamed – béke legyen mindannyiukkal), mint azokat, akiknek csak kevés követõjük akadt. Ezek a próféták maradéktalanul teljesítették a rájuk bízott feladatokat és az embereknek az Isten által kinyilatkoztatott vallást tanították. Megtették azt, ami az õ feladatuk volt, jutalmukat pedig Istennél biztosították. Ezek után az igazságon mit sem változtat az, hogy sokan hisznek benne vagy kevesen. A többség soha nem volt az igazság és az érték mércéje, a kiválasztottság mindig csak kevesekre korlátozódott.

Isten a Koránban azoknak a helyzetérõl is hírt ad, akik képtelenek elkötelezni magukat és fura logikával faggatják a hívõket:

... Nem tartoznak õk sem hozzátok, sem hozzájuk ...(KORÁN, 58:14)

„Ingadoznak [eközött] és aközött [a párt között], és sem emezek, sem amazok mellett [nem tudják elkötelezni magukat]. Akit Allah tévelygésbe vitt, annak soha nem fogsz utat találni.” (KORÁN, 4:143)

Az ilyen ember, hiányosságokat próbál felfedezni a Koránra alapuló igaz vallásban, amelyrõl mesélnek neki. Bár semmi tudása nincsen, mindenféle példákkal próbálja meg “sarokba szorítani” az elõtte állót. Isten “példabeszéd”-ként azt mondja a Koránban, hogy a hitetleneknek ez a célozgatása minden következetességet mellõz, ha van is benne valami, az sületlenség:

„Figyeld meg, rólad szólva hogyan példálóznak. Ám õk tévelyegnek és képtelenek az [igaz] utat meglelni.”(KORÁN, 25:9)

A legklasszikus példák alig haladják meg a négyet-ötöt. Gyakran találkozunk ezzel a kérdéssel: “Például a sertés miért tilos?” A sertés maga koszos állat és betegséget is terjeszt. Akik ilyesmit kérdeznek, általában tisztában vannak vele, mennyire káros a sertéshús az ember egészségére. Többségük azonban mégis megpróbálkozik ezzel a kérdéssel, mert azt reméli, hogy ha itt valamit rést üt, akkor az egész rendszert ki tudja kezdeni. Nem kérdés azonban, hogy az ilyen emberek mesterkedése sikertelen. Ezt az igazságot a Korán így írja le:

„Akik azonban azzal buzgólkodnak, hogy jeleinket hatástalanná tegyék, azok a Pokol tüzére kárhozottak.”(KORÁN, 22:51)

„akik távoltartanak [másokat] Allah útjától, és azt kívánják, hogy görbe legyen az, és akik nem hisznek atúlvilágban.” (KORÁN, 11:19)

Hiába magyarázzák el ezeknek az embereknek, hogy példájuk nem ér semmit, a kérdésükre kapott választ újabb példálózással fogadják, hiszen céljuk nem az volt, hogy õszintén tudást szerezzenek és kétségeiket eloszlassák, hanem az, hogy kötözködjenek. Ha józanul elgondolkodnak a kapott válaszokon és tanácsokon, azok reálisnak és logikusnak tûnnek, attól félnek azonban, hogy ennek elismerése gyökeres változtatást kívánna meg abban a rendszerben, amit addig felállítottak, illetve a jövõjükben, amit elterveztek. Erre, a Korán szavaival élve “befogják a fülüket” és próbálnak menekülni attól a környezettõl, amely ezt a változtatást kívánná meg tõlük. A Korán, Noé próféta szavaival így írja le ezt:

„Valahányszor csak hívtam õket, hogy bocsáss meg nekik, ujjukat a fülükbe dugták, beburkolóztak a köntösükbe, megmakacsolták magukat és dölyfösen fennhéjáztak.”(KORÁN, 71:7)

A Korán, a vad szamarakéhoz hasonlítja azoknak a helyzetét, akik menekülnek az intés elõl:

„Miért fordulnak hát el az Intéstõl? Mintha megriadt szamarak lennének, amelyek az oroszlán elõl menekülnek.” (KORÁN, 74:49-51)

S bár hívják az Iszlámra, az az ember, aki ilyen módon próbál igazával felülkerekedni, “nagyon nagy vétkes”. Errõl a Korán így ír:

„És ki vétkesebb, mint az, aki - amikor az iszlámra hívják õt – hazugságot kohol Allah ellen. Allah nem vezeti az igazútra a vétkes népet.” (KORÁN, 61:7)

A szóban forgó hitetlen, ha egy kicsit makacsabb és tapasztaltabb, minden helyzetet, minden alkalmat megragad, hogy bebizonyítsa “éberségét”. Mivel azt hiszi, hogy mindenki olyan mint õ, a “tudatlan” társadalom szemszögébõl nézve próbál magyarázatot keresni arra, hogy a hívõk pusztán Isten tetszéséért egységesek és összetartóak. “Emögött van valami”, “manapság senki sem cselekszik jót csak úgy....”. Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal kívánja saját éberségét fitogtatni. Olykor pedig lekezelõen viselkedik, így kívánva feljebb tornászni saját önbizalmát. Ebben legnagyobb segítõje megint csak a környezete, mely hasonló cipõben jár. A Korán így írja le ennek az embernek a hívõkkel szemben tanúsított magatartását és hogy milyen a kapcsolata a környezetével, amely negatív irányban befolyásolja õt:

„Ha hívõkkel találkoznak, azt mondják: ’Hiszünk.’ Ha pedig egyedül maradnak sátánjaikkal, azt mondják: ’Mi veletek tartunk: Csupán csúfolódunk.’ Allah csúfolódik velük s erõsíti meg õket ellenszegülésükben, úgy, hogyössze-vissza tévelyegnek.” (KORÁN, 2:14-15)

A Koránnal szembeni példálózás, a nem õszinte, elõítélettel, hátsó szándékkal való közeledés a hívõkhöz, a hiányosság firtatása a vallásban és a hitben, valamint a gúnyos, lekicsinylõ viselkedés nem egy olyan viselkedészavar, ami csak erre az emberre jellemzõ. A régebbi korok emberei, akik elfordultak a vallástól, évszázadokon át ugyanezekhez a taktikákhoz folyamodtak. A korok változtak, a menta

litás, a módszerek, a példálózások azonban semmit. A történelem folyamán mit sem változtak azok az emberek, akik ilyen módszerekhez folyamodnak azért, hogy szándékosan elrejtsék az igazságot:

„De nem! Ugyanazt mondják õk, amit a hajdanvoltakmondottak.” (KORÁN, 23:81)

Emellett van egy csoport, amely megpróbálja olyan formában elferdíteni a vallást, hogy az saját érdekeivel ne ütközzön. A Koránájákkal szemben hoz fel érveket. A Korán így ítél azokról, akik ilyenformán próbálják a vallást megmásítani:

„Mi ütött belétek? Hogyan ítélhettek (így)? Vagy talánÍrásotok lenne, amit tanulmányoztok, és megtalálnátok benne azt, amit magatoknak választotok? Vagy elköteleztük-e magunkat esküvéssel néktek a Feltámadás napjáig érvényesen, hogy a ti javatokra lesz az, amirõl ítéletetmondotok?” (KORÁN, 68:36-39)

A tudatlanoknak az is gyakori módszerük, hogy ha találkoznak egy hívõvel, aki õszintén követi a Koránt, próbálnak mentegetõzni, elrejtendõ ezzel saját bûntudatukat és kisebbségi komplexusukat. A sablonszöveg, amit ezek az emberek általában felhoznak, mindig ugyanaz: “hála Istennek, mi is muszlimok vagyunk”, “az én apukám volt zarándoklaton”, “a nagymamám is hordott fejkendõt”, “a családom nagyon vallásos”, “én az ünnepi imákat sosem mulasztom el”. Ezekkel a szavakkal próbálnak meg fölényben maradni. Ha valaki tanácsot ad nekik vallási tekintetben, ha valaki bírálja õket, ha utat mutatnak nekik vagy a helyes viselkedésre buzdítják õket, azt roppant nehezen viselik.

Vannak olyanok is, akik megpróbálnak felülkerekedni. Azt mondják: “én mindannyiótoknál vallásosabb, becsületesebb vagyok, csak Isten tudja azt, hogy ki kinél jobb”. Természetesen, Isten tudja a legjobban, ki az, aki jobb a másiknál. De Isten azt is nyilvánvalóan hírül adta az embereknek, hogy a kiválóság csakis attól függ, ki mennyire kötõdik Istenhez és attól, hogy ki mennyire tükrözi azokat a tulajdonságokat, amelyeket a Korán a hívõknek tulajdonít. A Koránban mindennek a mértéke nagyon világosan és érthetõen szerepel, ezért ha valaki hamisan saját kiválóságára céloz, miközben fogalma sincs a Koránról, az csak saját gyengeségét és egyszerûségét engedi láttatni.

Az általa elkövetett legnagyobb hibák egyike pedig az, hogy azt hiszi, félrevezetheti a hívõket. A hívõk, Istentõl kapott felfogásuk és a Korán kritéirumai alapján, nagyon jól be tudják azonosítani annak az embernek a lelkiállapotát, aki elõttük áll. Isten pedig, akinek „tudomása van szívetek legtitkosabb gondolatairól (is)” (KORÁN, 3:119), jobban ismeri az ilyen embert, mint õ saját magát. Ha úgymond ravaszkodásával másokat és saját lelkiismeretét be is csapja, Isten Színe elõtt semmit sem érnek majd kifogásai.

AZ EVILÁGI ÉS A TÚLVILÁGI ÉLET

„Csábítónak mutatkozik az emberek számára, hogy szeressék [mindazt, amire] vágyaik [irányulnak]: a nõket, a fiaikat, az aranyat és az ezüstöt mázsaszámra, a telivér paripákat, a nyajakat és a szántóföldet. [Mind]ezek azonban [csupán] az evilági élethez szükséges javak. Ám Allahnál van a legszebb [szállás]hely, ahová az ember megtér. Mondd: ’Hirdessek-e vajon nektek jobbat mindezeknél?’ Az istenfélõknek Uruknál [majdan] kertjeik lesznek, amelyek alatt patakok folynak s örökké ott fognak idõzni. Tisztává tett feleségekre és Allah tetszésére lelnek ott. Allah átlát az õ szolgáin.” (KORÁN, 3:14-15)

Minden visszásság, amirõl eddig írtunk, abból fakad, hogy az ember nem képes felfogni a túlvilág valóságát. Ahogyan a Korán hírül adja, Isten, az evilágot átmeneti szálláshelyként teremtette az ember számára. Azért, hogy próbára tegye azokat, akik hisznek, azért, hogy a hívõk megtisztítsák magukat rossz tulajdonságaiktól és méltók legyenek a Paradicsomra, és azért, hogy kiderüljön az, amit a hitetlenek elkövettek.

A “tudatlanok” egyik legfontosabb jellemzõje viszont az, hogy ezt az igazságot szem elõl tévesztik és úgy kötõdnek ehhez a világhoz, mintha annak soha nem lenne vége. Ebbõl a mentalitásból születik meg az a “tudatlan” erkölcs, amirõl elõbb már oldalakon keresztül írtunk. Nézõpontjuk szerint, a halál az evilág végét jelenti, s ezt

ezzel a mondattal foglalják össze: “Az ember egyszer él.”. Ezért aztán még életükben ki kell használniuk “az élet szépségeit”. Ennek érdekében mindent latba vetnek, mindent kipróbálnak. Mert a “tudatlanok” szerint minden, ami haszonnal jár, az ember számára megengedett.

Akik azonban ezt a gondolatmenetet követik, egyáltalán nem használják az eszüket. Nyilvánvaló tény, hogy a halál az a végsõ állomás, amit senki sem kerülhet el. Ugyanakkor ezt a kérdést nem tekintik eléggé aktuálisnak. Ha valaki a halált említi, az szerintük “az ördögöt festi a falra...” Mindenki úgy él, olyan mentalitással, mintha sosem halna meg. Nagy részük elfogadja Isten létezését. Következésképpen a túlvilágban is hisznek, állítják. De ha kicsit figyelmesebben közelítünk a kérdéshez, kiderül, hogy nem táplálnak igazi hitet a túlvilág iránt. Az áják így világítanak rá erre:

„Ezek itt a tovasietõ (evilágot) szeretik és nehéz napothagynak maguk mögött.” (KORÁN, 76:27)

„...Van közöttük olyan, aki szeretné, ha ezer esztendeig élhetne. Ám ha hosszú ideig élne, az sem tartaná távol tõle a büntetést. Allah látja azt, hogy mit cselekszenek.” (KORÁN, 2:96)

„De lám, õk kétségben vannak afelõl, hogy találkozásuklesz az Urukkal. Pedig mindent átfog Õ.” (KORÁN, 41:54)

Az örökké tartó élet vágya a “tudatlanok” kultúráját különösen áthatja, ami abból fakad, hogy nem gondolkodnak el a túlvilágon. A legtöbb ember az után áhítozik, hogy itthagyjon “valamit”, amikor meghal. Valamit, amitõl ezen a világon “fennmarad a neve”. Ez neki ugyan már semmit nem fog használni, mégsem akar “elfelejtõdni”. Ezért aztán hatalmas vagyont vagy valami mûemléket akar hátrahagyni. A Korán így írja le azoknak az embereknek a gondolkodásmódját, akik távolságtartók a vallással:

„[Emlékezz arra], amikor Hud, az õ testvérük azt mondtanekik: ’Nem akartok-e istenfélõk lenni?’ Én vagyok a ti szavahihetõ küldöttetek. Féljétek hát Allahot és engedelmeskedjetek nekem! Ne kívánok én ezért fizetséget tõletek. Az én fizetségem egyedül a teremtmények Urára tartozik. Vajon minden magaslatra valami [út]jelzõt építe tek a magatok mulatságára, és építményeket emeltek? Talán halhatatlanok lesztek?” (KORÁN, 26:124-129)

„aki vagyont gyûjt és újra meg újra megszámolja, és aztgondolja, hogy a vagyona halhatatlanná teszi!” (KORÁN, 104:2-3)

A “tudatlan” társadalom azt gondolja, hogy a túlvilág “vigasz”, amely elnyomja az elmúlás felett érzett fájdalmat. Még akik a leginkább hisznek benne, azok sem képesek túllépni a “már ha van, persze” logikán. Ráadásul ezek az emberek, akik pimaszul így vélekednek a túlvilágról, “már ha van”, annyira biztosak abban, hogy õk egy jobb helyre fognak kerülni innét, mint saját nevükben. Az az ember, akinek története a 18. Szúra egyik történetében található, a “tudatlan” nézõpontot jelképezi:

„És mondj nekik példabeszédet két férfirõl. Az egyiküknek két kertet adtunk szõlõtõkékkel. Pálmafákkal vettük körül azokat és gabonát tettünk közéjük. Mindkét kert meghozta a gyümölcsét és nem rövidítettemeg azt semmiben. És patakot fakasztottunk közöttük.És megvolt néki a gyümölcse. És beszélgetés közben azt mondta a szomszédjának: ’Vagyonosabb vagyok nálad és több az én házam népe.’És [ekképpen] önmaga ellen vétkezve lépett be a kertjébe. ’Nem hiszem’ - mondta -, ’hogy valaha is elpusztulna.És azt sem hiszem, hogy a [Végsõ] Óra eljön. Ám ha [majdan] az Uram elé vitetem vissza, az én visszaérkezésem helyét bizony még jobbnak találom, mint ezt.’ A szomszédja a beszélgetés közben azt mondta: ’Nem hiszel abban, aki porból, majd egy [sperma]cseppbõl teremtett téged és aztán emberré formált.’Én azonban [vallom]: ’Õ Allah, az én Uram és nem társítok az én Uram mellé senkit.’ Amikor beléptél a kertedbe, vajon miért nem mondtad: ’Amit Allah akar [az legyen]! Allahon kívül nincsen erõ!’És ha úgy véled, hogy kevesebb a vagyonom és a gyermekem, mint neked -/ úgy az én Uram talán valami jobbat ad majd nékem, mint a kerted, reá pedig mennyköveket küld az égbõl és reggelre kelve kopár fennsík lesz,vagy a vize egy reggelre kelve elapad és hiába fogsz kutatni utána.És a gyümölcseit [pusztulás] vette körül. És reggelre kelve [megbánásában és bánatában] kifordította a tenyerét amiatt amit ráköltött, mert [a kert] romokban hevert, és azt mondta: ’Bárcsak ne társítottam volna senkit az én Uram mellé!’ És nem volt csapata, amely segíthette volna õt Allahon kívül és nem akadt segítség a számára. Ott a segítség (walaya) [csupán] Allahnál, az [egyedül]igaznál található. Õ a legjobb jutalmazó és Õ [biztosítja adolgok] legjobb kimenetelét.” (KORÁN, 18:32-44)

Egy másik ája így mutatja be a “már ha van” mentalitást és azt, hogy az ember biztos abban, hogy a Paradicsomba fog jutni:

„És ha kóstolót adunk neki az irgalmunkból az után, hogy baj érte õt, bizonyosan azt mondja: ’Ez megillet engem.Én nem hiszem, hogy beáll az Óra. Ám ha visszatérésem lesz az Uramhoz, akkor bizonyosan a legjobb lesz Nála az osztályrészem.’ Mi azonban közölni fogjuk a hitetlenekkel, hogy mit tettek és kemény büntetést ízleltetünk megvelük.” (KORÁN, 41:50)

Ha figyelmesen olvassuk a fenti áját, Isten a tudtunkra adja, hogy az, aki így beszél, hitetlen.

A “tudatlan” emberek vaksága ellenére, ha egy kicsit elgondolkodunk, lehetlen a túlvilág létezésében kételkedni, azután, hogy valaki elfogadta Isten létét. Isten teremti meg az embert, táplálja õt, életben tartja, áldásaival halmozza el és nagyonis jóságos, könyörületes hozzá. És természetesen azok, akik mindezért hálát adnak és jótetteket cselekszenek, nem egyenlõek azokkal, akik hálátlanok.

Idézzük fel egy nagy Iszlám vallástudós gondolatait ezzel a témával kapcsolatban: “Egy édesanya, aki éveken át nevelte gyermekét, elvenné annak életét, miután az felnõtt? Persze, hogy nem. Isten, aki az édesanya szívébe a szeretet érzését ülteti, szolgái iránt még inkább jóságos és könyörületes.

Ha a jók a végtelenségig élnének ezen a földön, a rosszak pedig meghalnának, az emberek akkor is azt gondolnák, hogy a halállal mindennek vége szakad. De a “minden lélek megízleli a halált” (KORÁN, 21:35) ája igazsága szerint, rövid idõ elteltével mindenki bizonyosan eltávozik errõl a világról. Isten az ember életét egy megszabott határidõ lejárta után elveszi. Ezt az igazságot az alábbi ája támasztja alá:

“Vajon nem hagytunk-e titeket annyi ideig élni, hogy hallgathatott volna az intõ szóra az, aki hallgatott?” (KORÁN, 35:37)

Isten az embert helytartóként teremtette a földre és minden más teremtményt, a csillagokat, a Napot, a Földet az ember szolgálatára bocsátott. Ésszerûtlen, hogy Isten életben tartson, majd megsemmisítsen egy ekkora tiszteletben tartott élõlényt, egy olyan helyen, ahol az emberek többségének nem adatik meg, amire vágynak és fõként amely múlandó. Vagyis, a halál nem megsemmisülés az ember számára, hanem az ember akkor lép át az igazi életbe.

Egyébként annak, aki gondolkodik egyértelmû, hogy ez a világ múlandó és hogy az igazi életnek csak egy mintája. A világon minden szépség tovatûnik, emellett pedig a világ nagyon sok hiányossággal teremtetett. A legszebb ember is legfeljebb néhány évtizedig képes megõrizni szépségét. Az öregedés következtében bõre ráncos lesz, teste kezd átformálódni. Meg sem kell öregedni, a legvisszataszítóbb dolgok a legszebb ember közvetlen közelében vannak. Az ember testében nagyon érdekes folyamatok játszódnak le, melyek gyengeségét támasztják alá. Ha az ember néhány napig nem tisztálkodik, kellemetlen szaga lesz. Akármilyen szép és vonzó valaki, õt sem kerüli el a legnagyobb emberi gyengeség: õ is jár vécére, mint bárki más.

Az ember már hozzászokott ezekhez a gyengeségekhez, ezért általában nem veszi észre, hogy ezek a dolgok “bölcsességet” rejtenek. Hiszen Isten tökéletesen teremt. Ha Isten úgy akarná, az ember sosem betegedne meg, sosem lenne kellemetlen szaga, sosem vesztené el az erejét. Mindezek a hiányosságok arra szolgálnak, hogy emlékeztessékaz embert: szüksége van Istenre. És hogy éreztessék vele, a világ, amelyben életét éli, nem tökéletes, hanem csak gyenge másolata az igazi életnek, hiányosságokkal teli.

Egy Korán-ája világít rá erre legszebben, mely az evilággal és a túlvilággal kapcsolatos:

„Tudnotok kell, hogy az evilági élet csak játék, mulatozás, sallang, kérkedés egymás között és (vetélkedés) a javak és a gyermekek gyarapításában. Olyan ez, mint a záporesõ, melynek áldása tetszik a hitetleneknek. Majd elszárad, és látod, hogy elsárgul. Aztán száraz kóró lesz. A túlvilágon azonban a (hitetleneknek) szörnyû büntetés, (a hívõknek pedig) megbocsátás és (Allah) tetszése lesz az osztályrészük. Az evilági élet csupán csalóka holmi.” (KORÁN, 57:20)

Milyen hát az igazi élet? Mindenki tudja, hogy két részre oszlik, a hívõké a Paradicsom, a hitetleneké pedig a Pokol. A “tudatlanokban” azonban rengeteg tévhit él a Paradicsomról és a Pokolról. Azt tehát, hogy milyen a túlvilág, csak a Korán ájáinak segítségével tudhatjuk meg.

A PARADICSOM: A HÍVÕK IGAZI LAKHELYE

„Versengjetek Uratok megbocsátásáért és egy olyan kertért, amely olyan széles, mint az ég és a föld, s amely készen áll azoknak, akik hisznek Allahban és a küldötteiben. Ez Allah kegye. Annak adja, akinek akarja. Allah kegyelmenagy.” (KORÁN, 57:21)

„Mindenük meglesz ott, amit csak akarnak. És még többvan Nálunk.” (KORÁN, 50:35)

Ahívõk örök lakhelye a Paradicsom. Isten, az Õ Kertjében látja majd vendégül õket, evilági munkálkodásukért cserébe. A Paradicsom olyan hely, ahol minden megtalálható, amit az emberi lélek kívánhat, sõt, az áják szerint még ennél is több szépség lakozik ott.Örökkévaló lakhely, amely Isten Rahím, vagyis Irgalmas nevét a legszebb módon példázza.

Nagy különbség van azonban a sokak által elképzelt és a Korán által leírt Paradicsom között. Egy olyan nézõpont szerint, amely visszás vallásértelmezésbõl adódik, a Paradicsom a keleti – fõleg az arab – kultúra fejlettebb változata. Eszerint a felfogás szerint a Paradicsom olyan hely, amely csak néhány természeti szépséggel – fák, patakok stb. – rendelkezik. Az, aki így gondolkozik, a Kert “palotáit” úgy fogja elképzelni, mint a 17. századi Oszmán Birodalom házait. A ruhákat pedig úgy, mint a törökbugyogók és palástok fejlettebb változatát. A “hurikat” pedig, akik Isten páratlan szépségû teremtményei lesznek a hívõk számára, a “hárem” általános képével azonosítja.

Ez annak a téves gondolkodásmódnak az eredménye, amely úgy tartja, a nyugati kultúra Istentõl függetlenül létezik. E felfogás szerint az, ami a muszlimoknak szép és jó, az vallásos, a nyugat széprõl alkotott fogalma pedig mindenestõl kívül esik a valláson. A datolyát Isten teremtette, de hogy az ananász hogyan jött létre, azt nem tudjuk.

Tehát – e kifacsart mentalitás szerint, a datolya sokkal inkább “Iszlámos”!..

Persze, hogy nem ez a valóság. Az hogy valami “Iszlámos”, vagyis megfelel az Iszlámnak, nem jelenti azt, hogy párhuzamos a keleti kultúrával. Minden, ami tiszta és ami hálát vált ki belõlünk Isten felé “megfelel az Iszlámnak”, és ez nem attól függ, hogy mi az, amiért hálásak vagyunk, sokkal inkább az ember hozzáállásában nyilvánul meg, aki a háláját kifejezi.

Minden, ami a világon van, Isten teremtéseként létezik és Is-ten a Paradicsomban is meg fogja ezekbõl teremteni azt, amit akar. Isten akaratával a Paradicsom “palotái” sokkal kiemelkedõbb szépségûek és tökéletességûek lesznek, mint az evilág “ultra-modern” villái. A Paradicsom ruhái, amik elbûvölnek szépségükkel, sokkal jobb minõségûek és szebbek lesznek a leghíresebb francia vagy olasz divatházak ruháinál. A “hurik” pedig nem olyanok, mint az arab háremekben élõ nõk, õk a világ legszebb, legvonzóbb nõinél is szebbre lesznek teremtve.

Amikor Isten a Paradicsom szépségeirõl beszél, olyan dolgokat sorol fel, amelyek minden kor emberei számára érthetõk. Emellett van egy olyan oldala a Paradicsomnak, amirõl senki nem tud. Ez egy olyan igazság, amit Isten így tudat a Koránban: „az lesz bennük, ami-re a lélek áhítozik, és ami gyönyörûség a szemnek. És örökké ott lakoztok.” (KORÁN, 43:71) Az ája arról ad hírt, hogy a Paradicsomban minden megtalálható lesz, amire az ember vágyik. Egy másik ája így szól: “ Mindenük meglesz ott, amit csak akarnak. És még több van Nálunk.” (KORÁN, 50:35). Ezekbõl az ájákból az következik, hogy az ember mindent megtalál majd a Paradicsomban, ami szórakoztatja õt vagy örömmel, boldogsággal tölti el, és még abból is talál bõséggel, amit el sem tud képzelni. Mindez – a földihez hasonló vagy különbözõ formában – ott lesz.

A Paradicsom a hívõt elhalmozza ajándékokkal. A könyörületes Szúra ezt írja a Paradicsomról:

„Aki féli Ura méltóságát, annak két kert lesz az osztály észe. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? (Gyülmölcsöt és árnyat adó) ágakkal ékes mindkettõ. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Két forrás fakad bennük. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Minden gyümölcsbõl egy pár van ott. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Kényelmesen hevetnek olyan ágyakon, amelyeknek istabraq-brokát a bélése. És a két kert gyümölcsei mélyen lecsüngenek. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Szemérmes tekintetõ (szüzek) vannak ott, akiknek õelõttük sem ember, sem dzsinn nem vette el szüzességét. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Olyanok õk, mint a jácint és a korall. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? A jótett fizetsége lehet-e más, mint a jótett? Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? E kettõn kívül (még) két kert van. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Két feketén zöldellõ (kert). Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Két gazdagon bugyogó forrás van bennük. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Gyümölcsök, datolyapálmák és gránátalmafák vannak ott. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Jó és szépséges (szüzek) vannak bennük. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Sátrakba zárt hurik. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Nem vette el a szüzességüket elõttük sem ember, sem dzsinn. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten? Zöld párnákon és szépséges ‘abqari-szõnyegeken hevernek kényelmesen. Uratok melyik jótéteményét tagadjátok ti ketten?Áldott legyen a neve a te Uradnak, a magasztosnak és a méltóságteljesnek!” (KORÁN, 55:46-78)

Más áják pedig így írnak róla:

„Ha (körül)nézel ott, gyönyörûséget és nagy birodalmatlátsz.” (KORÁN, 76:20)

„Kerevetekre dõlve fekszenek és nem látnak ott sem Napot, sem Holdat.” (KORÁN, 76:13)

„amelyben nem hallanak üres fecsegést.” (KORÁN, 88:11)

„Mellettük lesütött tekintetû, nagyszemû [hurik], minthajól elrejtett tojások lennének.” (KORÁN, 37:48-49)

„És azt mondják: ’Dicsõség Allahnak, aki eltávoztatta tõlünk a szomorúságot. Bizony, a mi Urunk megbocsátó éshálás, Aki - az Õ kegye által - az [örök] tartózkodás hajlékába szállásolt el minket, ahol nem nyomaszt fáradtság,sem pedig kimerültség.’”(KORÁN, 35:34-35)

„Akik azonban félik Urukat, azoknak felsõ termeik lesznek, amelyek fölé [más] felsõ termek épültek és alattuk patakok folynak. Allah ígérete [ez]. Allah nem szegi megaz ígéreteit.” (KORÁN, 39:20)

Az Ítélet napját követõen pedig Isten így szól majd igaz szolgáihoz:

„Te nyugtot lelt lélek! Térj vissza Uradhoz elégedetten, szívesen látva, lépj szolgái közé, és lépj a Paradicsomba!”(KORÁN, 89:27-30)

A HITETLENEK LAKHELYE: A POKOL

„Hagyj engem azzal, akit egyedülinek teremtettem, és bõséges vagyont juttattam neki, és fiakat, akik mellette vannak. És elegyengettünk neki minden utat, és utána azt kívánja, hogy még többet adjak. De nem! Dacolt õ a jeleinkkel!És Én a kaptatóval sújtom õt. Törte a fejét és mérlegelt.És - pusztulás rá - hogyan mérlegelt!És mégegyszer: pusztulás rá - hogyan mérlegelt! Aztán (körül)nézett, majd homlokát ráncolta és elkomorodott. Aztán hátatfordított és fennhéjázott, és azt mondta: ’Ez csak szájról-szájra járó varázslat, nem más ez, csak emberi beszéd.’ A saqar (tüzében) fogom õt égetni. Honnan tudhatod, hogy mi a saqar? Nem hagy hátra és nem kímél (semmit), perzselõje a bõrnek.”(KORÁN, 74:11-29)

Amilyen szép és áldásokkal teli a Paradicsom, olyan szörnyû és büntetéssel teli hely a Pokol. A szakadék, amely hívõk és hitetlenek közt tátong ezen a világon, a túlvilágon eléri legnagyobb mélységét. Azok, akik megtagadták Teremtõjüket, Fenntartójukat és a vallás leküldõjét, Istent, vagy nem engedelmeskedtek Neki, örök büntetés részesei lesznek.

Isten így írja le a Koránban, kik azok, akik megérdemlik a Pokol büntetését:

„Aki azonban szembeszegül a küldöttel, azután, hogy [Allah] útmutatása nyilvánvalóvá vált a számára, s nem a hívõk útját követi - afölé [majd] azt helyezzük, akit [barátként] maga választott és a gyehenna [tüzében] fogjukmegperzselni. Szörnyû sors!” (KORÁN, 4:115)

„Hagyd azokat, akik játék és mulatság tárgyává tettékvallásukat s akiket elkápráztatott az evilági élet. És intsél vele, hogy [minden] lélek [majdan] annak záloga lesz, amire [az evilági életben] szert tett. Allahon kívül nem leszmás védelmezõje és közbenjárója. És kínáljon föl [az Utolsó Ítéletkor] bármilyen váltságdíjat is, nem fogadtatik el tõle. Akik zálogul szolgálnak azért, amire [evilági életükben] szert tettek, azoknak forrásban lévõ víz lesz az italuk és fájdalmas büntetés [az osztályrészük] azért, mert hitetlenek voltak.” (KORÁN, 6:70)

„Akik azonban aranyat és ezüstöt halmoznak föl, és nem költenek abból Allah útján, azoknak adj hírt arról, hogy fájdalmas büntetés [vár rájuk], azon a napon, amikor fölizzanak [e kincsek] a gyehenna tûzében és homlokuk, oldaluk és hátuk megbélyegeztetik általuk, [miközben azt mondják nekik]: ’Ez az, amit fölhalmoztatok magatoknak. Ízleljétek hát meg, amit fölhalmoztatok!’” (KORÁN, 9:34-35)

„Ha azt mondják neki: ’Féljed Allahot!’ - akkor bûnös gõg szállja meg õt. A gyehenna elégséges büntetés lesz neki.Milyen nyomorult fekhely!” (KORÁN, 2:206)

A Pokol népének közös tulajdonsága, hogy hátat fordított, amikor a vallásra hívták:

„És megfúvatik a trombita és - mintha villám sújtotta volna - elalél az, aki az egekben és a földön van, kivéve azt, akit Allah meg akar [óvni]. Aztán újra megfúvatik, és íme, õk fölállva [körül]néznek.És a föld Ura fényében ragyog. És elõkerül az Írás és eléhozatnak a próféták és a tanúságtevõk, és igazságosan tétetik ítélet közöttük. Nem fognak jogtalanságot szenvedni. És minden lélek megkapja a teljes fizetséget azért, amittett. Õ a legjobb tudója annak, amit cselekszenek.

És seregestõl vezettetnek a gyehennába azok, akik hitetlenek. Mikor aztán odaérkeznek, megnyílnak annak kapui és a strázsák azt mondják nekik: ’Vajon nem jöttek-e hozzátok közületek való küldöttek, hogy hirdessék néktek a Mi jeleinket és figyelmeztessenek arra, hogy ezzel a nap-pal lesz találkozástok?’ ’Igen’ - mondják azok. A büntetés szava beteljesedett a hitetleneken. ’Lépjetek be hát a gyehenna kapuin!’ - mondatik nékik -, ’hogy örökké ott legyetek!’ Milyen nyomorúságos is a fennhéjázók lakhelye!”(KORÁN, 39:68-72)

„És akik a tûzben vannak, azt mondják a gyehenna strázsáinak: ’Fohászkodjatok az Uratokhoz, hogy csak egy napot könnyítsen a büntetésünkön!’ Azok azt mondják: ’Vajon nem jöttek-e hozzátok a küldötteitek nyilvánvaló bizonyítékokkal?’ ’De igen!’ mondják õk. ’Fohászkodjatok hát!’ - mondják [a strázsák]. A hitetlenek fohásza azonban hiábavaló.” (KORÁN, 40:49-50)

A Pokolra kárhozottak egy része az, amelyik nem vette komolyan Isten büntetését még itt az evilágon. A Korán így ír azokról, akik mindenféle tudás nélkül azt vallják: “Ha van is Pokol, nem baj, egy kis büntetés után kijöhetek”:

„Vajon nem láttad-e azokat, akik kaptak az írásból egy részt? Fölszólították õket Allah írására, hogy az döntsön [vitás kérdéseikben] közöttük, amikoris egy részük a hátát mutatja és elfordul./ Ezt [azért teszik] mert azt mondják: ’A Pokol tüze csupán néhány napig fog pörkölni bennünket.’ Hiú reményekkel rászedte õket az õ hitükben az, amit kieszeltek. Ám hogyan [lesz majd], amikor összegyûjtjük õket egy olyan napra, amelyet kétség nem illethet és amikor minden lélek megkapja illendõ fizetségét azért, amit [földi életében] szerzett és [bizonyosan] nem szenvednek jogtalanságot.” (KORÁN, 3:23-25)

További áják így szólnak arról, milyen szörnyû hely lesz a Gyehenna:

„noha megmutatkoznak egymásnak. A bûnös szeretné megváltani magát annak a napnak a büntetésétõl a fiaival és a (házas)társával és a fivérével, és a nemzetségével, amely befogadta õt, és mindenkivel, aki csak van a földön

- ha ez akkor megmentené õt. De nem! Bizony ez: lobogó tûz, amely letépi a fejbõrt, és (magához) szólítja azt, aki hátatfordított és elfordult, és aki (csak) gyûjtött és felhalmozott.” (KORÁN, 70:11-18)

„És hangosan kiáltoznak ott, ám õk maguk nem hallanaksemmit.”(KORÁN, 21:100)

„Mögötte van a gyehenna. És gennyes váladékot kap inni; kortyolja azt, ám alig-alig tudja lenyelni. A halál bukkan föl elõtte mindenünnen, de õ nem halhat meg. Szigorúbüntetés van mögötte.” (KORÁN, 14:16-17)

„Azon a napon látod majd a bûnösöket bilincseikben, egymással összekötözve, az ingük szurokból lesz és